Közkeletű igazság, hogy a korábbi közösségek mára végképp felbomlottak, mint ahogyan a korábban többé-kevésbé elfogadott tradicionális értékrend és normakontroll megerősítő tényezői szinte teljesen elvesztek. Ennek ellenére mégiscsak a közös erkölcsi elvek és az ezekből származó szabályok betartatása teremtené meg a társadalom kohéziós erejét, illetve – amiről gyakorta elfeledkezünk – az egyéni pszichés stabilitás alapját. Csakhogy egyre több jel utal arra, hogy ebben a könyörtelen és mindenképp szélsőséges agreszszión alapuló társadalomban az állampolgárok többségének újra és újra bizonyítania kell erejét, vagy akár önvédelmi képességét. Lassanként általános megoldássá válik, hogy egyes érdekcsoportok és nagybefektetők által megvásárolt parlamenti képviselők összehangolt módosító javaslataival alakítják a törvényeket, amely nem is vezethet máshová, mint a minden ízében kiteljesedett hazai korrupció elmélyüléséhez és mindent átható kiszélesedéséhez. Így egyre inkább bizonyossá válik, hogy a korábban elfogadott szinteken tartott, megállapodásos biztonság helyett a „mindenkinek adni kell valamit”-féle, arányokat nem ismerő gyakorlat erősödik fel. Ebből adódóan az állami szervek egyike sem a jogszabályi előírások szerint viselkedik, hanem egyre gyakrabban a kerülőutak valamelyikét választja. S ennek súlyos következményei vannak. A többnyire kiszolgáltatott lakosság egy részében óhatatlanul teret nyer a kísértés, hogy esetenként illegális eszközökkel sarkallja az állami alkalmazottakat feladataik hathatósabb teljesítésére.
Még ha igaz is az, hogy a normák követésére leginkább azok a tényezők sarkallnak, amelyekből másfajta viselkedési alternatívák fel sem vetődnek a cselekvők tudatában, ebből mégsem következik, hogy a normaszegés negatív következményeit bármivel is lehetne helyettesíteni. Mert ahogyan az állami működés zavarainak hatása egyre teljesebb a társadalmi szereplőkre, úgy lehet számolni a bizalom eltűnésével, illetve a rendetlenségérzet erősödével. Miközben az is megfigyelhető, hogy a társadalomban érzékelt testi és lelki betegségek mindegyike – köztük a depreszszió és a korai férfihalál rémisztő növekedése – a sokszor emlegetett társadalmi tőke egyre siralmasabb állapotára vezethető vissza. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minden tőkeérték lényege az emberi közösségek azonosságtudatában rejlik, ahol viszont alacsony a társadalomnak a politikai rendszerbe vetett bizalma, ott például növekszik az adócsalásra való hajlam. Azt mindenki belátja, hogy a társadalmunkban szaporodó igazságtalanságok erős bizalmatlanságot szülnek. De azt kevesebben gondolják át, hogy ez a jelenség nemcsak a gazdaságot teszi versenyképtelenné, hanem egyúttal az egész intézményrendszer diszfunkcióinak felerősödéséhez vezet. Amilyen mértékben növekszik a munkanélküliség, ahogyan a létbizonytalanság mind többeket és többeket érint, s amilyen ütemben növekednek a korrupciós visszaélések szaporodásával a korábban elutasított egyenlőtlenségek, olyan mértékben fog növekedni az elégedetlenség és a tehetetlenségből adódó düh. Nem egészen függetlenül attól, hogy a magyar nemzetgazdaság mindmáig nem képes megteremteni azokat a forrásokat, amelyek elengedhetetlenül hozzájárulnának a társadalom méltányos és igazságos ellátásához.
Ráadásul – akár bevalljuk, akár nem – a jelenlegi államgépezet legfeljebb elvileg rendelkezik olyan jelentős erővel, amely valamiféle kényszerrel teremtené meg a normák követését. Mint ahogyan az államrendszer jelenlegi működése miatt a felelősségrevonási igény ugyan rendkívül nagy, de a jogérvényesítésre szolgáló erőforrások mégis elégtelenek. Nem szólva arról a jelenségről, hogy a hatóságok nemcsak rendszertelenül, hanem gyakran korrupt módon szankcionálnak, vagy éppenséggel szisztematikusan kivételeznek. Mindennek tudatában nem csodálkozhatunk, ha a normaszegés negatív következményei stabilnak tapasztalt struktúrákat is megtámadnak. Egy példa: a magyar társadalomban a büntetéstől való félelmet egyre kevesebben tekintik a normakövetés alapjának. Veszélyesen háttérbe szorul, lejáratódik bármilyen normakövetés morális tekintélye, csökkennek a helyessége iránti igények. Ebből viszont az következik, hogy amennyiben a különféle hatalmi szankciók nem érvényesülnek, a jogi előírások hatása számottevően csökken. Ugyanakkor erőteljesen kirajzolódik egy rossz tendencia: főként strukturális okokból azok a helyzetek lesznek általánosak, amelyekben a szabálynélküliség – divatos kifejezéssel: az anómia – állapota a meghatározó. Jól érzékelhető, hogy az utóbbi egy-két évben a normaszegés már-már tömeges jelenség, amelynek következtében a normasértők jelentős része nemhogy nem számít jelentős szankciókra, hanem sokszor alig leplezett elismerés igazolja sajátos viselkedésüket. Csakhogy az állami és más közösségi normák tekintélyvesztése, illetve azok kijátszásának természetessé válása olyan láncreakciót indít el, amely nemcsak a társadalmat mint közösséget bomlasztja, hanem – amennyiben nem történik változás – káros és megfékezhetetlen folyamatoknak enged szabad utat.
A szerző szociológus, egyetemi előadó
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
