Újraosztott lapok Közép-Ázsiában

Miközben Biskek külvárosában folytatódik a fosztogatás, s újabb áldozatot követelt a kaotikus helyzet, már kirajzolódnak Kurmanbek Bakijev elnök megbuktatásának az egész térségre kiható következményei. S bár a régió körül a befolyásért folyó „nagy játszmában” ismét újraosztják a lapokat, a főszereplők ugyanazok. Moszkva és Washington táncában előbbi lépéselőnybe került, míg Peking óvatos optimizmussal kivár.

Menedék Bakijevnek. A nagyhatalmi versengés árnyékában nagy érdeklődéssel figyelték a kirgizisztáni események alakulását a posztszovjet térség több államában is. Szomszédként, a legnagyobb befektetőként és a régió vezető államaként Kazahsztán aktivitása érthető, s EBESZ-elnökként talán még több is elvárható lett volna Asztanától. Meglepőbb, de elemzők szerint érthető Alekszandr Lukasenko kiállása a megbuktatott Bakijev mellett. A Kazahsztánba menekült, majd a hírügynökségek szerint onnan is továbbutazott exelnök végül Belaruszban talált menedéket. A fehérorosz elnök tegnap bejelentette, az elűzött Bakijev Minszkben tartózkodik. Lukasenko államcsínynek nevezte a kirgizisztáni történteket, s az Egyesült Államokat és Oroszországot nevezte meg felelősként, mert nem gyakoroltak nyomást a zavargások megfékezése érdekében. Talán erre is válasz Dmitrij Medvegyev orosz elnök intése, miszerint így járhat mindenki, aki elveszti a kapcsolatot a néppel.

Nem lehet azt állítani, hogy Moszkva összetörte volna magát Bakijev korrupt rendszerének megmentése érdekében. Miért is tette volna, amikor az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbb volt az elnök hatalmának ingatag volta, ráadásul az Egyesült Államok irányába elmozduló Bakijevtől a térség körüli geopolitikai játszmában sem sokat várhatott. Így Biskek sem orosz hiteleket nem kapott, sem bármiféle könnyítést az energiaárak tekintetében. Mindez már jár az üres kasszával szembesülő Roza Otunbajevának, akinek az életet jelenti az ötvenmillió dolláros gyorssegély. A térség stabilizálása Oroszország elemi érdeke is, ezért Moszkva, kézbe véve a rendezést, nem csupán pénzzel segített, de azzal is nyugtatta a felborzolt kedélyeket, hogy szabad elvonulást eszközölt ki Bakijevnek.
Azonnal beindult az amerikai diplomáciai gépezet is. A Bakijevre alapozott politika kudarcát közvetetten beismerve a Fehér Ház Oroszországgal foglalkozó főtanácsadója, Michael McFaul azonnal kijelentette, hogy nem Oroszország által szőtt Amerika-ellenes összeesküvésről van szó, s azonnal Biskekbe utazott a régióért felelős helyettes államtitkár, Robert Blake is, hogy elsősorban a manaszi katonai bázis jövőjéről tárgyaljon az ellenzék vezérével, akit paradox módon jól ismerhet még a „tulipános forradalom” idejéből. Washington számára ugyanis kulcsfontosságú Kirgizisztán az afganisztáni hadműveletek szempontjából. Aligha lehet kétséges, hogy a Fehér Ház nem nyugszik bele abba, hogy lépéshátrányba került, s az első lehetséges alkalommal visszacsapásra készül. Tisztában van ezzel a Kreml is, így nem Amerika kiszorítására törekszik, hanem új megegyezésre, amelyben az Egyesült Államok nem hagyja figyelmen kívül Oroszország érdekeit sem. Feltehetőleg marad hát a kanti orosz és a manaszi amerikai bázis is, a Pentagon azonban aligha növelheti tovább a jelenlétet.
A két nagy bonyolult birkózását visszafogottan, ám élénk érdeklődéssel figyeli Kína, amely számára Kirgizisztán fontos átjáró Eurázsia felé. Ezért aztán Peking érdekét is szolgálják Moszkvának és Washingtonnak a régió stabilizálását célzó lépéseit, befolyását pedig biztosítja, hogy Biskek első számú kereskedelmi partnere.
A játszmának persze még koránt sincs vége, jelzésértékű ugyanakkor, hogy a térség geopolitikai viszonyainak változásait érzékelve az utóbbi időben Amerika felé nyitó Iszlam Karimov csendben Moszkvába utazott. Az üzbég elnöknek nemcsak a Kreml jóindulatát kell ismét megszereznie, de ugyancsak aggódhat a régió bizonytalansága miatt is. A káosz folytatódása ugyanis az iszlamisták erősödésének kedvez, s a következő térségbeli forradalom színe a zöld lehet, ami senkinek sem áll érdekében.