A Metallica még mindig a csúcson

1988 óta ötödik alkalommal adott koncertet hazánkban a világ legnagyobb hatású, több mint százmillió eladott albummal bíró fémzenekara. Az érthetetlenül hosszúra nyúlt, 11 éves szünet után végre Budapest is belefért a Metallica koncertnaptárjába május 14-én. Előzenekarként a High on Fire és a dán Volbeat melegítette be a közönséget, az utóbbi a countryzenét a metállal elegyítő, életteli produkciójával, jóval nagyobb sikerrel tette ezt.

HANG-HATÁS
n Horváth Tibor
Este kilenc után nem sokkal felcsendült a várva várt Morricone-szerzemény (Ecstasy of Gold) a Jó, a rossz és a csúf temetői jelenetével a kivetítőkön, amely a kezdetektől fogva minden koncertjük intrója. A mostani turné a tavalyihoz hasonlatosan a Death Magnetic lemezbemutatójaként volt meghirdetve, az előadás azonban nem a legutóbbi album, hanem a 80-as évek szellemében kezdődött el két Metallica-himnusszal (Creeping Death, For Whom The Bell Tolls), ezt követte a fekete album leggyorsabb tétele (Through the Never). A Harvester of Sorrow és a Fade to Black gyönyörű balladája még mindig az ősidők hangulatában tartotta a rendkívül lelkes és legalább enynyire kiéhezett közönséget.
A koncert második fejezetében már előkerültek az új nóták, amelyek közül mindjárt hármat is eljátszottak James Hetfieldék (That Was Just Your Life, The End of the Line, The Day That Never Comes). A hangulat csúcsfokára hágott a Sad But True kemény riffjei alatt, a dal keménységéért Hetfield viccesen még elnézést is kért a publikumtól. Utolsó friss számként a Cyanide volt terítéken, ami azért marad emlékezetes, mert a színpad mögötti hatalmas kivetítőn végig a rajongók voltak láthatók, saját maguk nem kis örömére.
A színpad elsötétülése és a géppuskaropogás a gyakorlott koncertlátogatóknak félreérthetetlenül jelezte, hogy most következik a One című szerzemény, amely nem csupán a komplexitása és legendás két lábgépes témája miatt lett mérföldkő a zenekar életében, hanem azért is, mert ebből készült a legelső videoklipjük. A Metallica tudatosan kerülte a klipkészítést az első három albumuk során, mert azt vallották, hogy elsősorban albumokat készítenek és nem slágerlistás nótákat. A csapat legendás kvalitású basszusgitárosának, Cliff Burtonnek a tragikus halála 1986-ban azonban szembesítette őket azzal, hogy zenésztársukról nagyon kevés jó minőségű videofelvétel maradt csak fenn.
A Master of Puppets albumot minden idők legjobb heavy metal albumának választották meg a Metal Hammer és a Musicradar közös internetes felmérésén idén áprilisban, amelyről a címadó dal természetesen most sem hiányozhatott, a többi mestermű (Welcome Home, Battery) viszont annál inkább. A Blackened zseniális kezdőriffje külön jelentéssel bírt az ősrajongók számára, hiszen a kaliforniai kvartett ezzel a számmal debütált Magyarországon 22 évvel ezelőtt az MTK-stadionban.
Az utolsó részt Kirk Hammett szólógitáros hendrixes futama vezette fel az együttes két legismertebb slágere, a Nothig Else Matters és az Enter Sandman előtt. Az utóbbi során a megszokott látványos tűzijáték és lángcsóvalövellés sem maradhatott el. A ráadásban pedig igazi csemegével rukkoltak elő, egy Diamond Head-feldolgozással (Helpless), akikről a ritmusgitáros/énekes James Hetfield megjegyezte, döntő szerepük volt abban, hogy ők is zenészek lettek. Az utolsó két szám csakis a kultikus első lemezükről (Kill ’em All) jöhetett, a Forma–1-es sebességű Motorbreath és a legrégebbi klasszikusnak számító Seek and Destroy a felejthetetlen dallamával.
A megszólalás végig rendben volt, Lars Ulrich a szokásos precizitással hozta a témákat a leegyszerűsített dobszerkóján. Robert Trujillo basszusgitáros őserejű játéka és virtuozitása most is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a lehető legvastagabb módon szólaljanak meg a számok. A csapat szíve és agytrösztje, James Hetfield láthatóan jól érezte magát a koncert idejére negyvenezresre duzzadt Metallica-family családfőjeként. A közös meghajlás előtt Larstól egy nagyon fontos ígéretet is kaptunk: a következő fellépésükig nem fog eltelni több mint egy évtized.
Egy ekkora életművű zenekarnál szinte lehetetlen minden igényt kielégíteni, e sorok írójának a St. Anger, a Load és a Re-Load albumok számai változatlanul hiányoztak a repertoárból, de ez semmit nem von le abból, hogy a Metallica még mindig a csúcson van, zenéjükkel generációk sorát kápráztatták már el a csaknem három évtizedes pályafutásuk alatt. Ahogy Hetfield egy interjúban megjegyezte, ma már nem lehet tudni pontosan, hogy a szülők hozzák-e ki a gyerekeiket a koncertekre, vagy fordítva történik mindez.
A tagok azon kívánalma is teljesülni látszik, hogy a példaképnek számító Rush zenekarhoz hasonlatosan ne úgy öregedjenek meg, hogy közben nevetségessé váljanak. Ettől a Metallica szerencsére ugyanolyan messze van, mint a legendás 80-as években, csak a hajuk lett kevesebb, a nimbuszuk semmiképp.
(Metallica. Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2010. május 14.)