Alkotmányozás – teljes erőbedobással

Százszázalékos teljesítményre és az ország százszázalékos megnyerésére lenne most szükség. Ahogy mondani szokták, száz százalékkal jobb országot szeretnénk itt a legtöbben, mint amit elődeinktől kaptunk, és amilyen most van. Az itt élő emberek százszázalékos támogatásával. Lehetséges ez a jelenlegi hazai viszonyok közt – kompromisszumok nélkül? Békét, nyugalmat, egységet és eljövendő prosperitást szeretnénk. Történelmi lehetőségről is beszélhetnénk, ha még tudnánk ennek a szónak klasszikus értelmezést adni.
Ha egy idegen bolygó lakója földre szállna, meglepődve tapasztalhatná, hogy politikai értelemben két ország van itt. A kérdés az, hogy kívánunk-e továbbra is két Magyarországot. Kívánnak-e az itt élők továbbra is két külön, egymással ellenséges viszonyban álló országban élni: a sajátjukéban és valaki máséban? Természetesen szabadok vagyunk, akarhatunk akár ilyet is, ám ez az ország késleltetett és elhúzódó modernizálódását továbbra is hátráltatná. Az ellenség országában senki nem szeret élni. Ha bármely megválasztott politikai erő kizárólag saját konkrét érdekei szerint kívánja az országot egységesíteni, mindig megmaradnak a megosztott viszonyok, az egyik rész tagjai nem érzik jól vagy otthon magukat az országban. Pedig ők is itthon vannak. Ráadásul, ha a politikai mérleg nyelve ismét billen, újra megkezdődhet egy más irányú átalakítás, rendszervisszaváltás. Amit az egyik fél felépít, a másik ismét lerombolja.
Igazi nagy formátumú politikus és politikai erő saját országa egészének érdekét próbálja érvényesíteni. Ez pedig minden egyes itt élő jóléte és jó közérzete. Ha történelmi lehetőséget kap, olyan országot alakít ki, amelyben mindenki jól érezheti magát, és személyiségét szabadon kibontakoztathatja. Minden egyes itt élő embernek lehetőséget biztosít, hogy ténylegesen a demokrácia alkotó polgárává válhasson. Egy ilyen országban mindenki szívesen él. Az egyes ember támogatja a helyet, ahol nem csak materiális értelemben érezheti jól magát, ezért ilyenné kell tenni Magyarországot. S ez egyben az ország újraegyesítését, vagy eredeti és első egyesítését is jelentheti. Az egyénekre alapozott demokrácia lenne ez, amelyben és amelytől senkinek nem kellene félnie, és a félelmet sem kellene féltenie.
Az egyetlen Magyarország csak olyan lehetne, amelyet az alapelvekben minden itt élő támogatni tud. A modern demokrácia, ahogy azt az Egyesült Államokban és a legtöbb nyugat-európai országban megvalósították, alapelveiben nem csoportokra, hanem az egyénre épül. A francia alkotmányos jogrend például nem ismer el semmilyen közvetítőt, azaz csoportot az állam és az egyén közt. Az első modern (az amerikai) demokrácia megalapítói pedig a politikai csoportosulásokat és pártokat a politikai együttélésben szükséges technikai rossznak tartották, melyeknek alapvetően nem szabad meghatározniuk a polgárok nyilvános viselkedését és vitáit, az ország politikai alapértékeit és berendezkedését. A demokráciát az egyének határozzák meg és nem fordítva, a demokráciát minden egyes emberre kell alapítani és építeni – mert minden egyes ember alapítója is. Vajon mi lehet ennek hátterében?
A demokráciát politikai értelemben alapelvekre kell építeni. Ezek csak akkor lesznek egy ország szintjén működőképesek, ha azokat minden egyes ember sajátjának érzi. Ha az alapelvek az egyének jól belátható saját érdeklődését és érdekeit szolgálják, akkor az egyén támogatni fogja azokat, és kialakulhat az elgondolható legstabilabb politikai képződmény. Mivel azonban a konkrét egyéni érdekek nem mindig és nem közvetlenül beláthatóan esnek egybe mások egyéni érdekeivel, ezeket az elveket úgy kell megfogalmazni, hogy mindenki számára érthetőek legyenek. Hogy mindenki úgy érezze, „igen, ezt én is mondhattam volna”, igen, ezt akarom én is, igen, ez mindannyiunk érdekeit szolgálja.
Mindenki szeretné, ha tisztelnék, ha elismernék egyéni szabadságát, méltóságát, a saját élet önálló meghatározásának jogát. Ha mindenki egyenlő lenne a törvény előtt, ha a törvényi igazságosság elvei, az erőfeszítések és a részesedések elosztása kontrolláltan működne, ha nem lennének „potyautasok”. Olyan alaptörvényekre van szükség, amelyek mindenkinek ugyanazt nyújtják, és amelyek alapján számon kérhetők lennének a közösségi javakból kihasított egyéni privilegizált haszonélvezések. Az alapértékeket ismerjük, az utolsó nagy politikai fogalmi forradalmak lezajlottak, a kérdés az érvényesítésük lehetősége és mikéntje. Magyarország most, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után húsz évvel kerül abba a helyzetbe, hogy ténylegesen váltson: ne rendszert, hanem életmódot, mentalitást – hogy átalakítsa politikai alapjait, vagyis új alkotmányt hozzon létre. (Lásd erről írásomat ebben a lapban, A Fidesz és Magyarország politikai sorsáról, 2002. március 23., 6. oldal.) Nem rendszert kell váltani, hanem a rendszert eltörölni. Ha itt eddig társadalmi rendszer volt, akkor az nem volt demokrácia. A demokrácia ugyanis nem társadalmi, de még csak nem is politikai rendszer. A szocializmus és a fasizmus rendszerek voltak, mert az emberek hétköznapi életét akarták meghatározni: a demokrácia ilyet nem tesz, nem társadalmi-politikai rendszert teremt, hanem biztosítja mindenki szabadságát – és elvárja társadalmi felelősségét és részvételét a közös ügyekben. A demokrácia működésmódjának egyik megnyilvánulása a folyamatosan alakuló jogrendszer – illetve az igazságosságon alapuló folyton megújuló jogrendszer hozza létre a demokráciát, és teszi ez utóbbi számára biztonságossá a világot. Rendszer a jogban van, nem a társadalomban és a politikában. A társadalom (ami a nagy francia szociológus, Bruno Latour szerint nem is létezik) soha nem lehet rendszer, mert a rendszer mindig szolgaságot, hierarchiát, a felsőbbségnek való kiszolgáltatottságot jelent. Ilyen nincs a demokráciában.
A Bibliában negyven éven keresztül bolyongott a szabadság felé vándorló nép. Majd kétnemzedéknyi idő telt el, minden szolgának meg kellett halnia, mindenkinek a régi világból: csak a szabadságban születettek, a biológiai leszármazottak, s nem a valaha volt szolgák láthatják meg a szabadság földjét. Nálunk most másodszor került az a meghatározó nemzedék politikai vezető szerepbe, amelynek alapító tagjai éppen elhagyták a gyermekkort a szolgaság földjének elhagyásakor, akik a szabadságban, a sivatagi vándorlás idején nőttek föl. Végre meghaladhatják a szolgaság utódpártját, amelynek számos tagja még szögesdróttal vette körül az országot, a határon menekülőket géppisztolyos sortűzzel fogadva. Ők, a szolgaság neveltjei, nyilván alkalmatlanok a demokrácia létrehozására, nemcsak látták a szolgaságot, nemcsak készséges szolgák voltak, de maguk tartották fenn önként a rendszert egyénileg hasznot húzva belőle. Nem bizonyították ismét, legutóbbi és talán utolsó regnálásuk idején, hogy milyen szívesen lövet(né)nek még mindig a tömegbe? Politikai értelemben meg kell halniuk, csak ha elporladtak a politika sivatagában, láthatjuk meg mi, utánuk jövők, de nem utódaik, a szabadság új földjét. Az új politikai erőnek a szabadság olyan országát kell megalkotnia, azaz alkotmányoznia, amely minden egyes embernek szabadságot, felelősségvállalási lehetőséget és morálra alapozott igazságosságot nyújt: azoknak is, akik ezt nem tudták, mert történeti eredetüknél fogva képtelenek voltak ezt nyújtani az országnak. Kéretik végre egyetlen országot, demokráciát alapítani.
Tévedne egy új országvezető, ha azt hinné, hogy nem ez, nem egy új országalkotás, nem a demokrácia első, kerekasztalmentes, széles beszélgetésre alapozott, tényleges demokratikus felhatalmazású alkotmányozása lenne az első feladat.

A szerző filozófus