Bennfentes jegybanki fertő

Húsz évre volt szükség, hogy a közvélemény felismerje a rendszerváltás valós természetét. Végképp bebizonyosodott, hogy az új rendszer képtelen a fenntartható stabil növekedés feltételeit megteremteni, s a szerény növekedés hasznát a társadalmi jólét emelésére fordítani. A társadalom felső tizedének kivételével mára egyetemleges a romlás. A jövedelemerózió mellett példátlan vagyoni erózió is lezajlott, eltűnt az állam termelő vagyona, többszörösére nőtt az államadósság. Gyorsuló ütemben kopik a magyar tulajdonú vállalkozások és a háztartások vagyona is. Az is világos: a világgazdasági rendbe való bekapcsolódásunk okozta mindezt. A szerény jövedelemtöbblet és a vagyon is ebben a kapcsolatrendszerben tűnt el, az agyondicsért exportorientált gazdaságpolitikában és az öncélként végrehajtott magánosításban. A haszonélvezők (bennfentesek) és a vakhitűek tábora mára a társadalom kevesebb mint ötödére, parlamenti képviseletük ennél is kisebbre zsugorodott. Az elsöprő többségnek ma joga van megtudni, hogy kik csapták be. Ennek hiányában a változásba vetett hitük megkophat, pedig támogatásukra a további években is nagy szükség lesz. E cikkben a jegybankban máig működő bennfentességet vizsgáljuk.

Bennfentes jegybanki laboratórium
A bennfentesség alapjait a jegybankban az 1968-as gazdasági reform után rögtön elkezdték kiépíteni. A jegybank külföldi érdekeltségeket hozott létre Bécsben, Londonban és Frankfurtban. A minden szakmai alapot nélkülöző jegybanki könyvelés soha nem mutatta ki a valós pénzáramlásokat a hazai anyacég és a külföldi egységek között. Ennek takarásában egy hazai réteg és külföldi partnereik rendkívül előnyös módon üzletelhetett. 1983-ban hazai földön is megjelent az első jegybanki, külföldiekkel közösen üzemeltetett bankvállalkozás (CIB). Ezt rövid időn belül további kettő követte. A teljes átláthatatlanságot az biztosította, hogy a jegybank velük külföldi devizákban üzletelt, de egyben a forintárfolyamokat is ő állapította meg. Devizaműveletei hatékonyságát tehát kedve szerint értékelte. (A többi volt KGST-országban az árfolyam-megállapítást és a valuta- és devizaüzleteket intézményileg szétválasztották.) Jó volt ez a külföldi partnereknek és hazai kiszolgálóiknak egyaránt. 1990-ben közös volt az érdek, hogy ez a kapcsolatrendszer egy decentralizált rendszerben is fennmaradjon, hiszen nagyon jól fialt, a bennfentesek hasznára és a kirekesztettek (adófizetők) kárára. Ennek érdekében Antallra jól ráijesztettek, hogy az ország csődbe jut, ha nem tartja státusban a „Nyugat-barát” bennfenteseket. Hosszú ideig még a látszatra sem adtak. A jegybank vezető tisztségviselői egyben a közös bankok vezető testületeiben is szerepet kaptak, a rendszerváltás előtt ugyanúgy, mint azután. Kincset érő jegybanki információk váltak így üzleti magánhaszonná és egyben adófizetői teherré. Akik ezt kritizálták a szektoron belül, röpültek, szót, médiafelületet nem kaptak.
Szólni kell arról is, hogy a külföldön működő jegybanki egységek partneri-üzleti kapcsolatokat tartottak fenn hazai tulajdonú, külföldre telepített külkereskedelmi vállalkozásokkal. Ők voltak az előhírnökei a hazai jövedelmek külföldre telepítésének. A rendszerváltás előtt a jegybank a fentiek miatt annyi veszteséget halmozott fel, hogy azt tovább leplezni képtelen volt. Ezért volt szükséges a félresikerült bankreform, amit korábban a jegybank hevesen ellenzett. A veszteség és a várható kockázatok egy részét a három új hazai, állami tulajdonú bankba könyvelték át (MHB, BB, OKHB). A jegybank a devizaműveleteket továbbra is magánál tartotta, és saját hálózatát hizlalta. 1990-re laboratóriumi körülmények között létrejött az a bennfentes haszonélvező közeg, amely akadály nélkül siklott rá a rendszerváltásra, és húsz évig annak minden hasznát tovább élvezte.

Bennfentes jegybanki nagyüzem
1989–90-ben hamar észbe kaptak ezek a bennfentesek. Ugyanis senki nem kérdezte tőlük (később sem), hogy miként jött össze az ország akkor még „csak” 22 milliárd dollár adóssága, annak ellenére, hogy a lelépő Németh Miklós már hozzákezdett a valóság feltárásához. Egy részük elárasztotta a kereskedelmi bankrendszert, más részük a jegybanki impérium oltalmát élvezte továbbra is. Ők készítettek jegybanki és kereskedelmi banki törvényt. Olyat, ami nekik tetszett, ahol a jegybank továbbra is megőrizte kereskedelmi banki műveleteit is, s az új kereskedelmi bankokban sokáig el lehetett takarni a tőkehiányt és a halmozódó veszteségeket. A veszteségek miatt ők döntöttek a bankkonszolidáció módjáról is, úgy, hogy az adófizetőknek minél többe kerüljön Az 1993–95 közötti bankkonszolidáció több mint hárommilliárd dollárt emésztett fel, de a veszteségek keletkezésének tisztázása elmaradt. Az elköltött adófizetői pénzhez nem kellett a parlament hozzájárulása. A konszolidációt a jegybank javaslata alapján kormányrendelettel intézték el, adóssággal a jövő nemzedékeit terhelték.
A tőkével frissen feltöltött bankok új tulajdonosokra vártak. Ismét a jegybank volt a megmondó szerepben, hogy kik legyenek az új tulajdonosok és mennyiért. Fő elvként érvényesült, hogy hazai tulajdonosok nem lehetnek, s hogy a vételárak szimbolikusak. A jegybank folytatta kereskedelmi banki tevékenységét, közben továbbra is az állam nevében járt el külföldi hitelfelvételekben. A modern számviteli törvényt ugyan már régen bevezették, de a jegybankra még évekig nem alkalmazták. Talán nem véletlen, hogy a jegybank könyveit az a könyvvizsgáló cég hitelesítette, amelynek főnöke az 1990 előtti időkben a jegybankelnök felettese, a kilencvenes évek közepéig pedig a jegybank tanácsadója és a monetáris tanácsnak is tagja volt. Szükség volt rá, mert egy nagy mutatványra ismét sort kellett keríteni, megszabadítani a jegybankot a Bokros-csomag okozta újabb gigászi veszteségektől. Ez már parlamenti jóváhagyással történt 1997 elején. A művelet az adósságcsere nevet kapta. Szó nem volt cseréről, főként nem egyenértékűről. A törvény úgy ment át a parlamenten, hogy az Állami Számvevőszéknek nem adtak betekintést az ügy részleteibe. Az ügy a médiában úgy sikkadt el, mint 1990 nyarán az első demokratikus kormány parlamenti bemutatkozása. Nem volt kevesebbről szó, mint hogy hirtelen húszmilliárd dollár új államadósság keletkezett. Szólni kell arról is, a jegybank volt a legnagyobb szószólója, hogy az állam vagyonát külföldieknek kell juttatni. Annak érdekében, hogy ez másképpen ne is történhessen, soha nem volt ép ésszel igénybe vehető privatizációs hitel. Erről a jegybank gondoskodott. Gondoskodott arról is, hogy az ipari méreteket öltött bennfentes réteg és külföldi patrónusaik folyamatosan kellő jövedelemhez jussanak. Ezt a jegybank által folytatott monetáris politika biztosította, állandó magas inflációval és afölötti kiemelkedő kamatokkal. A bennfentesek által üzemeltetett bankhálózatra szövődött exportmultikat úgy szabadították meg a monetáris politika által okozott súlyos kamatoktól, hogy 1995-től bevezették a forint konvertibilitását. Ez nekik megnyitotta az utat a kockázatmentes olcsó devizaforrásokhoz és szabaddá tette pénzmozgásaikat, beleértve bevételeik egy részének a helyi adó alól történő menekítését.
A bennfentes kör mára a gazdaságirányítás minden fontos pontját ellenőrzi. Könyvvizsgálók, bankok, Pénzügyminisztérium, adóhatóság át van szőve velük. Ez jól tükröződik a lelépő kormány személyi összetételén is. A bennfentes keresményeket offshore-helyekre optimalizáló könyvvizsgáló cég volt vezetői közül egyik pénzügyminiszter, a másik a jegybank elnöke. Van delegáltjuk a Pénzügyminisztérium apparátusában is, aki abban foglal állást, hogy helyes-e egyik vagy másik cég „adóoptimalizálási” elképzelése. Miközben a rendszerváltás hasznát főként külföldre juttatták, a laboratóriumból kilépő bennfentesek hazánkban sem panaszkodhatnak. A szerényen növekvő nemzeti jövedelemből a felső jövedelemtized részesedése a rendszerváltozás előtti 20 százalékról 25 százalékra nőtt. A vagyonokról nincs pontos információ. Időnként előkerül egy-egy offshore-információ, mint történt ez legutóbb a jegybankelnök esetében. Reményeink szerint a közelmúlt választási földcsuszamlása utat nyithat az egy évszázada a modernizáció fő áramlatából kikerült ország viszszahelyezéséhez. Ez csak a jegybanki centrumú bennfentesség felszámolásával képzelhető el, beleértve a bennfentesek játékjogának megvonását is. Egy kis forintgyengítés ne legyen többé a visszarettenés indoka, mert az is része a mindeddig büntetlen bennfentes játékoknak. A tét ugyanis óriási, a magyarság megkapaszkodásáról vagy végleges eltűnéséről beszélünk.

A szerző közgazdász