Gera: lépéselőny vagy lépéskényszer

Gera Zoltán remek futballista – ezt az Európa-ligában döntős Fulham együttesével egy teljes szezonon át bizonyította –, ráadásul élénk lelki életet élő, „földközeli”, jó ember is. Ez pedig legutóbb tegnap derült ki róla azon a sajtóbeszélgetésen, amelyet átmeneti hazatérte apropóján rendeztek egy budapesti autószalonban. E két méltatás alapján azonban még kevésbé érthető, miért nem válogatott.
A kiváltó ok persze ismert: Erwin Koeman pár perces késése miatt csupán a lelátón talált helyet Gerának a dánok elleni, tavaly október 14-i vb-selejtezőn, a játékos erre felült az első, Angliába induló repülőgépre, a szövetségi kapitány pedig kijelentette, ezzel cserben hagyta a társait, számára nincs visszaút. Idén április 12-i blogjában azonban már másként fogalmazott: „Tudom, Magyarországon ismét szóba került, hogy a válogatott nem mellőzhet egy ilyen formában futballozó labdarúgót, (…) a válogatottságot azonban ő mondta le, Koppenhágában ő követett el hibát, amelyet csak ő tehet jóvá. Mindenki megérdemel egy második esélyt, a válogatott kapuja előtte is nyitva áll, de a labda most az ő térfelén pattog, a következő lépést neki kell megtennie.”
Csakhogy egyelőre nem fogja. Még akkor sem, ha tegnap kifejezetten korrekt felütéssel vágott bele a témába: „Nagyon zavar ez a helyzet, és az is, hogy egyesek Erwin Koemant támadják, pedig a válogatottságot én mondtam le, ez az én ügyem, nekem kell lépnem.” Hogy mikor, merre és milyen külső vagy belső hatásra, arra már kissé ködös feleletet adott: „A kapitánnyal soha semmilyen emberi problémám nem volt, a döntésemet sem gyors felindulásból hoztam meg, és azóta sem bánom. Tudom és érzem, hogy az emberek nagyon szeretnék, ha újra válogatott lennék. Nem akarok ezzel viszszaélni, és azzal sem, hogy volt egy ilyen jó szezonom a Fulhamben. Most vár rám egy hosszú szünet, a nyári pihenő, ezalatt elgondolkodom a dolgon.” Egyesek szerint ez azt sejteti: Gera várja az új MLSZ-vezérkart és az új szövetségi kapitányt, amelynek és akinek majd igent mond, de nem kíván a változások elébe menni. E gondolatmenet ott csorbul, hogy Koeman „holnapi” leváltására egyáltalán nincs garancia; semmi sem indokolta, hogy szerződést hosszabbítsanak vele, de ha már cinikusan megtették, az azonnali eltávolítására is nehéz ürügyet kreálni.
Megkérdeztem Gerát: ilyen döntéshelyzetben szabad-e csak saját magára gondolnia? Klub esetében természetesen igen, de most mégis a nemzeti válogatott a tét, ha úgy tetszik, „hí a haza”. „Nem hiszem, hogy ezt ennyire ki kellene élezni. Előttem más is került már hasonló szituációba, utánam is fog, egyébként sincs pótolhatatlan játékos” – szólt a válasz. „Lehet-e teljes egy labdarúgó-pályafutás legalább viszonylagos válogatott siker nélkül?” – vetettem még fel, és már érkezett is a kategorikus reakció: „Szerintem lehet. Ha például valaki a válogatottal soha nem jut ki a világbajnokságra, de BL-t nyer.”
Azt viszont már csak utólag és magamtól kérdeztem, vajon miért van az, hogy Puskás Öcsitől Farkas Jancsin át Fazekas „Kapáig” számos pazar gólt idézhetnék fel, de mégis azok jutnak az eszembe, amelyeket az angoloknak, a braziloknak, a románoknak rúgtak; nem a Csepelnek vagy mondjuk a Sunderlandnek. És miközben tényleg minden elismerés Gerának, a Fulham klasszisának az EL-menetelésért, meg kellene egymást kímélnünk attól, hogy utolsó, emlékezetes válogatott momentumaként a svédek elleni, tavaly szeptember 5-i meccs 90. percében vezetett, létszámfölényes akció ugorjon be, amikor jobbról középre emeli a labdát.
Ezt a filmet állítsuk is le sürgősen; és indítsa majd újra maga Gera Zoltán.