Parkolgatunk, parkolgatunk?

Pontban délután fél egykor látni akart a mindig ingerült főnököm. Néhány perccel előtte sikerült parkolóhelyet találnom a XIII. kerületi Victor Hugo és Kárpát utca kereszteződésénél. Elegendő aprópénzzel igyekeztem jegyre bírni az automatát, de mint kiderült, a makacs szerkezet, sőt a következő is megtagadta tőlem e minimális szolgáltatást. Az automata is „ember”, visszhangzott fülemben egy újkori mondás, de nem csüggedtem. A pénzemet, igaz, visszakaptam, de időm sürgetett. Tehetetlennek éreztem magam.
Ha nem törődöm a dologgal, otthagyom a kocsimat és bemegyek az épületbe, az éppen arra sétáló sárgamellényes képes megbüntetni.
Ha nem tágítok az autómtól, a főnököm teszi ugyanezt – morfondíroztam, amikor hirtelen ötlettől vezérelve, az automatáról nappali időszakban még csak-csak leolvasható információk alapján verbális kapcsolatot kezdeményeztem a kezem ügyében levő telekommunikációs eszközzel.
A Budapesti Önkormányzati Parkolási Kft. Ügyfélszolgálati Irodája – az 06-1/320-2319 bárki számára nehezen elérhető számon – jelentkezett a túlvégen.
Gyötrelmes idők járhatnak a parkolási pénzek lenyúlására szakosodott társaságokra – füstölögtem magamban, miközben a magyar nyelven, elég ráérősen elmondott várakoztató szöveget és menüt hallgattam. Egyből hiányoltam a beszélgetésről készítendő hangrögzítést, de ez csak a kezdet volt.
Az ügyfélszolgálatot képviselő K. Tamás úr szívélyes, hosszú és kimért mondatokkal próbálta felhívni a figyelmemet arra az igen fontos körülményre, hogy bár ők az ügyfelet szolgálják, mégsem rájuk tartozik az automatából hiányzó papír problematikája.
No, erre kiugrási kísérletet tettem a bőrömből, s a következő pillanatban már az ügyfelek számára ismertté, sőt elfogadandóvá tett „egykapus” módszerre hívtam fel a vonal végén rám figyelőt. Vélhetőleg nehezebb napja lehet, mint nekem, éppen ezért nem tágított eredeti mondandójától. Teltek-múltak a percek, arra gondoltam: egy életem, egy halálom, mégis érvényt szerzek ügyféli mivoltomból fakadó előnyömnek. A nem létező utcazajban emberi módon kiabálni kezdtem, amitől K. úr határozott, és gyors enyhülését vártam – ami nem következett be.
Mindenkinek van főnöke – jutott eszembe a számtalan szebbnél szebb gondolatok közül az első, s azon nyomban követelni kezdtem őt, magát.
F. Attila úr, mint vezető hallgatta meg a sirámomat – s mit tesz velem a mindenható – tán a sorvégi ismétlőjel hatására, újra meghallgathattam az ügyfélszolgálatukkal szemben, általam támasztott igényem (értsd: ügyem intézése) eltúlzottságát.
Mindketten egy újabb telefonszám felhívására próbáltak rábírni, amely egyből púpot növesztett volna a hátamra. Sehogyan sem akarták megérteni, hogy a rendszerváltásnak nevezett időpontot már régen túlhaladtuk, az ügyféllel nem szokás a bolondot járatni, s ha már egyszer tudomásukra jut egy probléma, kutya kötelességük lenne cégük ismeretében feltétel nélkül, az ügy további intézésére tenni ígéretet. Nem pedig elküldeni az ügyfelet!
Somlai László Arthur
Budapest