Balliberális programlegendák

Még szinte meg sem alakult az új polgári kormány, példátlan gyorsasággal tizennyolc törvényjavaslatot nyújtottak be a képviselői. Végre lesz új alkotmány, nem csak szó van róla. Gyurcsány csak beszélt a változásokról, s közben rossz irányba fordította az ország szekerét. Orbán Viktor viszont végre is hajtja a változásokat

Senki sem várta, hogy a legharcosabb ellenzéki pártok kánonban dicsérik a Nemzeti egyetértés programját. Végül is a nem kormánypárti erőknek valamilyen formában ki kell fejezniük saját identitásukat. Márpedig ezt a legmarkánsabban a kabinet kritikájával, valamint az alternatíva felmutatásával érhetik el. Azonban mégis túlzás, hogy az a szaltóval bukó tegnapi kormánypárt szidja leghevesebben a Fidesz–KDNP terveit, amely négy évvel ezelőtti programját valójában meg sem kísérelte megvalósítani. Sőt, mivel az őszödi beszéd idején készült, már kezdetben sem vették komolyan még saját összeállítói sem. Természetesen erre is lehet úgy reagálni Bocskai István mondásával: végül is a dolgot őt magát nézzük. Miért hánytorgassuk föl a tegnapi és négy évvel ezelőtti gerendányi szálkákat, ha az aktuális bírálatok helytállók? Csakhogy igen hamisan hangzik azok szájából a konkrétumok, tények, számszerűsíthető projektek állítólagos hiányának a felrovása, akiket hat ökörrel sem lehetett rávenni, hogy legalább ne ígéreteik szöges ellenkezőjét erőltessék. Meg aztán a sok álbaloldali duruzsolás következtében utólag olyan látszat kerekedhet, mintha alapvetően minden rendben lett volna a 2006-os programmal, csak a gyakorlat és a kíméletlen történelem, a gazdasági világválság húzta keresztül a számításaikat. A végén még kiderül, hogy a négy évvel ezelőtti fiktív kormányprogramot tekintik majd etalonnak a brutális bírálók.
Pedig jó, ha tudjuk: semmi nem volt rendben azzal a múlt ködébe csomagolt dokumentummal. Nem árt felidézni, mitől szabadultunk meg. Üssük föl bátran, bármelyik pontnál a Szabadság és szolidaritás című irományt, amely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy elhomályosítja a hajdani reformkor históriai értékeit. Bárhol lapozunk bele, mindenütt lelkendezés és önhozsannázás – összeállítója szinte megkönnyezi saját nagyságát. Az ország előtt tornyosuló nehézségeket hírből sem ismeri. A legjobb jelző rá: hiperoptimista. Nem felel meg a valóságnak tehát az a balliberális legenda, hogy ők nem csigázták, srófolták a várakozásokat. Minden fejezetben, bekezdésben csak ígértek és ígértek. Hatalmas iskola-, vasút- és más fejlesztéseket, építkezéseket nyakló nélkül, gazdasági növekedést, nyugdíjemelési programot, bőséges életszínvonal-emelkedést, gomba módra szaporodó munkahelyeket, a szociálisan leszakadtak védelmét, felemelését, még felsorolni is fárasztó. Egyszóval mindent. Furcsa egyvelege az elnagyolt kívánságbörzének, ígérgetésnek, a szóvirágos nagyzolásnak és a pitiáner túlrészletezésnek. Olyan szőrszálhasogató kifejtéseknek, amelyek nem kormányprogramba kívánkoznának, hanem minisztériumi belső előterjesztéseknek, feladatlebontásoknak lehetnének az elemei. A sok kis részprogramocska felvillantása azért is kellett, hogy ne legyen áttekinthető, közérthető, ellenőrizhető az irat. A szélhámosok is azzal aratnak babérokat, hogy látszólag részletes, adatolt tervezeteket raknak le az asztalra. Gyurcsány Ferencék is úgy gondolkodtak, ha minél több lépés, program, projekt villan fel a kirakatban, annál szakszerűbb benyomást kelthetnek. Valójában éppen ezek, az átláthatatlan programocskák mögé akarták bújtatni valódi szándékaikat, a sok síbolást. Arra utaztak, hogy csak a tulivirágos részét értsék az emberek, a többiben, amelyben feltűnnek a soha meg nem valósuló, el sem induló projektek – senkinek se legyen kedve elmélyülni.
Miért jobb, ha egy kormány eleve irreális, cukormázas jövendőt fest föl, részelemeiben látszólag egy schaffhauseni óramű precizitásával, ha egyszer úgysem akarták megvalósítani? Olyan az egész álközgazdasági rizsázás, mint amikor egy másodosztályú labdarúgócsapat a BL-döntőt tűzi ki maga elé célul. Nem az a baj, ha valakinek van mersze nagy feladatokra vállalkozni. Az a nagy baj, ha a futballtudás hiányzik hozzá. Mert könnyű felvázolni a mágnestáblán a világverő taktikát, ám ha az egyik játékos a tribünre passzol, a csatárnak pedig ki kell pukkasztania a labdát, hogy le tudja kezelni, annak csúf vereség a vége. Pedig milyen jó elképzeléseink voltak – búsonghatnak. Hát kábé ennyit ért az MSZP– SZDSZ-kormányprogram. És ennyit ér az, ha egy kormányfő, mint Gyurcsány precízkedően „nagyjából 4,53-5,24” százalékos GDP- növekedést prognosztizál, miközben ennek irrealitását trükközései fedezékében nagyon is jól tudhatta.
Ha valaki veszi az önkínzó lelkierőt és elolvassa a régi MSZP– SZDSZ-programot, vagy sírni vagy nevetni fog. Elképesztő, hogy ennyire ne valósuljon meg semmi négy hosszú esztendőn keresztül egy kormányprogramból. Akkori ígéretei és nyilatkozatai fényében Gyurcsány Ferenc ma kifejezetten örvendezhetne a második Orbán-kormány gyors döntései, elszántsága, tettereje láttán. Hisz éppen ő ecsetelte oly ihletetten az előszóban: „A rendszerváltozás során kialakult viszonyok okos, bátor, de mégis mértéktartó kiigazítására van szükség. Új reformkorra. Országreformmal, reform-Országgyűléssel, reformkormánnyal.” Hát itt van, amire vágyott, a nagy átalakulás. Még szinte meg sem alakult az új polgári kormány, példátlan gyorsasággal tizennyolc törvényjavaslatot nyújtottak be a képviselői. Végre lesz új alkotmány, nem csak szó van róla. Gyurcsány csak beszélt a változásokról, s közben rossz irányba fordította az ország szekerét. Orbán Viktor viszont végre is hajtja a változásokat – abba az irányba, amelyre a választók tömegei szavaztak. És ha már itt tartunk: mi más, mint forradalom, ha az emberek elsöprő többsége újat akar? Ezt csak azok nem értik, akik képtelenek elszakadni a leninista terminológiától, amely a „forradalom”-ról rögvest kaotikus, véres felfordulásra asszociál. Az Apró-klán fejének országreformterve vészjósló és nyomorba döntő volt, tehát megfelelt a bolsevizmus kultikus harci vízióinak. Az új miniszterelnök „forradalma” viszont a szó jelentésének reformkori értelmét eleveníti fel.
Jellemző volt e tárgykörben Mesterházy Attila szocialista frakcióvezető parlamenti felszólalása, midőn a szimbolikus politizálás elhagyására és több konkrétságra kérte az új kormánypártokat. Furcsa: eddig az volt a gondjuk, hogy túl erőteljesen tört a hatalomra szerintük a Fidesz, most meg túl légiesnek, lírainak találják a vonalvezetést? Egyeztetniük kellene magukkal az aktuális álláspontjukról. De hát mi szerintük a nem elég konkrét, a túl jelképes? Akkor hogy tetszik a következő passzus? „Csökkenjen háromszáz fő alá az országgyűlési képviselők száma. Az egyéni választókerületek megőrzése mellett legyen arányosabb a választói akaratot jobban kifejező a választási rendszer.” Jól sejtik, ez nem a mostani kabinet programjából származik. Hanem a 2006-os Haza és haladás hangzatos mottójú iratból. Amiben az az óhaj is szerepel, hogy a helyhatósági választások előtt csökkenjen az önkormányzati képviselők száma. Mit mondhatunk minderre? Óhajuk parancs. A kisebb, de vegyes rendszerű parlament és a helyi képviselők számának redukciója valósággá válik a polgári kormánynak köszönhetően. Négy éve azt is írta Gyurcsány a programban: kerülni fogják „a dölyfös mindenhatóság látszatát, a kérlelhetetlenséget”. Szeretnénk ezt most látni parlamenti szerepléseikben. Ami nem ment kormányon, betarthatják ellenzékben. És mindezek után „a demokratikus renddel szembeni alázattal” (Gy. Ferenctől származó idézet) támogassák a kormányprogramnak legalább azon pontjait, amelyeket nemrég még ők is szorgalmaztak.