Táncosok járkálnak fel alá a színpadon, míg a kígyózó közönség próbál helyet találni magának a Trafó zsúfolt színháztermében. Egyszer csak mintha minden megváltozna, elcsendesedik a nézőtér. Kezdődik az előadás. De nem a megszokott formában. A táncosok civilként léteznek továbbra is a színpadon, pakolgatnak, diskurálnak, a fiúk és a lányok egymást vizslatják. Hosszú idő után ketten lassú, ismétlődő mozdulatsorokból kialakult táncba kezdenek. Egyszerre Beethoven harmadik szimfóniája, a darab címét is kölcsönző, Sinfonia Eroica harsan fel. De a táncosok civil attitűdjén ez mit sem változtat.
A Sinfonia Eroica Michele Anne De Mey 1990-es társulatalapító koreográfiája, amelyet négy évvel ezelőtt újított fel. De Mey a belga új tánc egyik meghatározó egyénisége: Maurice Béjart Brüszszelben alapított Mudrájában tanult, majd egykori iskolatársával, Anne Teresa de Keersmaekerrel dolgozott együtt, táncolt például a híres Rosas danst Rosasban is. Michele Anne De Mey 2005 óta a Charleroi/Danses koreográfiai központ művészeti igazgatója.
A Sinfonia Eroicában mindent a zene irányít, Beethoven monumentális művébe szépen szőtték bele Mozart Bastien und Bastienne című fiatalkori kisoperájának egy-egy dallamát is, a látszólagos zenei rendet Jimi Hendrix töri csak a meg. A darab táncanyagának finom fáziseltolódásokra épülő duettjei, a csoporttáncok és a harsány, magamutogató parallel szólók egyaránt szoros szimbiózist alkotnak. Technikailag bármennyire is magas színvonalú táncosokról is legyen szó (köztük van egy magyar művész, Varga Gábor is), sokszor mégsem találják, vagy akarják megtalálni egymással az összhangot. A mozdulatokat gyakran a saját szájízük szerint tálalják, mintha önkényesen a maguk stílusára formálnák. Ez tulajdonképpen természetes, a baj inkább azzal van, hogy sok esetben még a nüánsznyi eltérések is zavaróakká válnak egy-egy közös tánckombinációban. Főleg azért, mert a hét táncos nincs kölcsönhatásban egymással.
Valahol mélyen elrejtve gondolatiságában is Beethoven művéhez kapcsolódik De Mey munkája. Hősök, antihősök, magányos harcosok, hétköznapi győztesek jelennek meg a néző szeme előtt, de a Sinfonia Eroica közvetve vonzásokról, választásokról, férfi-női háborúkról is mesél.
A Sinfonia Erociát egyszerre hatja át – néha túlontúl intenzíven, sőt erőltetetten is – a végtelen érzékiség, a gyermeki játékosság. Az utóbbit aknázzák ki a vízzel elárasztott színpaddal és a vastraverzen álló kötélpályával. A darab végén patetikus módon a csoport meg is találja a maga hősét: a kínai lányt, aki legyőzi vertigóját, összeszedve összes energiáját átsuhan a kötélpályán.
A darab kidolgozott strukturáltsága ellenére sokszor improvizációnak, ad hoc pillanatok sorának hat. Ez a fajta, hétköznapi megnyilvánulásokat, civil jelenlétet követelő színházi forma a kilencvenes években volt kedvelt a nyugati művészetben. Nálunk mostanra csengett le ennek a hulláma. Felmerül hát a kérdés, hogy mennyire fogja meggyőzni egy ilyen kísérleti előadás a nézőket, most, a huszonegyedik század elején. A szűnni nem akaró vastaps arról tanúskodik, hogy van még keletje az ilyen stílű produkcióknak. Örülni kellene, közben mégis elhúzza az ember a száját: nemcsak az alkotóknak, de a nézőknek is fejlődniük kéne. De persze, hogy is tehetnék, ha nincs rá módjuk.
(Compagnie Michele Anne De Mey: Sinfonia Eroica, Trafó, június 7.)
origo.hu
Az ukrán hírszerző, aki kémkedett az energetikai szektor és a Magyar Honvédség ellen
