Emlékkönyv a Kaláka együttesről

O L V A S Ó

Most már jó ideje negyvenéves a Kaláka – túl vagyunk több ünnepi koncerten. Nemrégiben megjelent A Kaláka (első) negyven éve című kötet is. Szép, vaskos kötet, tele értékkel, adattal, fotóval, érzelemmel, emlékkel, a Cartafilus kiadótól is nagyon szép, hogy vállalkozott a megjelentetésére, de.
Nehéz azt megfogalmazni, ahogyan ez a könyv a félig öntudatlan belterjesség és a tudatos közreadás szándékának a határán imbolyog, és azt is nehéz eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Mert születhetett volna egy tökéletesen megírt, megszerkesztett kötet is, amelyben Krizsó Szilvia nem kérdezi meg Becze Gábortól, hogy mekkora élményt jelentettek az utazások a Kaláka együttesnek, vagy egy kicsivel többet tudunk meg a kezdetekről annál, hogy akkoriban mindenki verseket zenésített meg, és hogy a költők is odajártak a vízivárosi klubba, ám akkor talán elvész az a bensőségesség, az a termékeny lelki talaj a könyv lapjairól, amely mégis anynyira olvastatja magát. Akkor talán elsikkad egy válasz arra a manapság némán is gyakran feltett kérdésre, hogyan tudnánk újra kisebb-nagyobb közösségként működni. Mi kell negyvenévnyi közös sikerhez? Hogy ugyanott, ugyanúgy nőjünk fel? Ugyanazt a magas színvonalú iskolai képzést kapjuk? Hogy ugyanazt akarjuk? Hogy ne dédelgessünk sérelmeket? Hogy ne legyen mindig igazunk? Hogy fontosabb legyen a közös zene önmagunknál? Hogy állandóan befogadjunk külső hatásokat? Hogy másokat inspirálva éljünk? Az jó, hogy a választ magunknak kell összegereblyéznünk, mert talán nehezen kimondható mondatok is húzódnak meg a könnyen mondhatók között, és mindenki eldöntheti, kimondja-e magának vagy sem.
Én a Kalákát most ismertem meg igazán. Most értettem meg az ünnepi koncerteken, hogy mennyivel több szinte kész mintát és inspirációt kaptak tőlük a tanítványok, a zenésztársak, mint gondoltam. Hogy mennyire törték a későbbi generációk előtt az utat ezek a már nem fiatal emberek. A misztrálos fiúk egyszer beszéltek nekem erről, de hát más a közvetlen tapasztalat. A kötetből viszont nagyjából kiderül, hogy miért voltak erre képesek, és miért képesek most is.
Az emlékkönyvet az interjúkon kívül – tényleg Kőváry Katalin rendező, mint láthatatlan tag, miért maradt ki, illetve maradt a háttérben? – diszkográfia és kronológia egészíti ki. Ami jól jön, de hirtelen nem is tudja az ember, hogy akkor ez most egy személyes emlékkönyv, amin tulajdonképpen semmit nem lehet számon kérni, mert egy kör belső ügye, vagy mégis inkább mindenkié, sőt egy kicsit még tudományos is, és akkor viszont nem tudom, hogy kell-e bele egy néhány túl intim, és nem is nagyon sikerült írásmű.
(A Kaláka (első) negyven éve + DVD – Cartafilus, 2010, 343 oldal.)