Nyerő csapat. Rossini alig tizenhárom nap alatt összehozott, mégis legnépszerűbb vígoperája, A sevillai borbély amerikai közönségkedvenccel, bravúros helyi tenorral, messzi olasz sztárokkal – s mindez a Metropolitanben! Most belebújhatunk az irigyelt, 1988. decemberi nézők bőrébe. Ha azt írom: hagyományos előadás, semmit sem írtam. John Cox színpadán az égvilágon semmi sincs, ami gondolkodásra késztetne. A díszletező Robin Wagner műgyanta mediterráneuma zsáneres ugyan, de a jobbak közül való, a Szöktetés is simán játszható lenne benne. Forgószínpaddal oldják meg a változásproblémát, hol a mór stíl villa utcafrontján, hol a belsejében futkároznak a szereplők. Futkározásról persze csak elő- és utózenék alatt eshet szó: e múzeumopera stílus ma is le-lefúratja a lábat, míg tart az énekelnivaló. A csinos Kathleen Battle néger babaként perdül színre, és bár klasszikus szubrett, nem koloratúrszoprán, egyszer még Ralf Weikert karmestert is becsapja egy váratlan futamtoldaléka: bizony, ütemekkel előbb érkezik a hírneves Met zenekarának soros tusa.
Ki hinné, de Battle, a vasmunkás lánya ekkor már negyven elmúlt, mégis hamvas báj látszik a közeliken. Hangja szintén fruskás, s a jól csivitelt, kellően italianitá recitativókban pompásan alakítja a színre szende, de minden hájjal megkent leányt. A commedia dell’ arte másik stabil bábja, az öreg, ám veszélyes gyám szerepe a csak alig tízzel korosabb Enzo Darának jut. Ő nagy huncut: ha pillanatokra felszabadulunk a játéka keltette delej alól, igencsak közepes basszust hallani, nem csoda, hogy buffószólamokon túl alig énekelt mást. A tenor viszont fogpasztamosolyú amerikai, mégse lehet rá rossz szavunk. Sőt, Rockwell Blake úgy süvölti Almaviva gróf kényes állásait, hogy azonnal képes lenne Cavaradossira váltani, ha kell. Gazdag, ragyogó tenorján nem a szokásos nyálgróf, holmi falzettos sutyorgó van jelen, hanem egy idol, aki fortélyon-szerepjátékon át tör Rosina felé (első áriája tananyag lehetne Rossini-tenorok szemeszterein). A címszerepet viszont senki ne tanulja Leo Nuccitól – utánozni nem szabad a legegyénibbeket. Benne is az a nagyszerű, hogy ágyúval lő a verébszerű előadói hagyományra: hát hol szokás hősbaritonnal énekeltetni Figarót? Nucci elkent futamokkal fizet minimumárat a kirándulásért, amely viszont súlyt ad és dicsőséget szerez a borbélynak, a darab játékmesterének. Vág az esze, hangja, mint a borotva – s Sevillában ez a legtöbb, mi adható.
(Rossini: Il barbiére di Sivigla, D. Grammophon, 2 DVD, 2010.)
origo.hu
Megfeneklett egy uszály Dunaföldvárnál
