Európát kísérti a neoliberalizmus

Megint kísértet járja be Európát, de nem a kommunizmusé, hanem a neoliberalizmusé. A 2008-ban kitört nemzetközi pénzügyi válság kezelése nyomán – amikor egyik napról a másikra dollárok és eurók százmilliárdjait tömték a bankokba – sokan azt hitték, véget ér a hetvenes évek végén elkezdődött liberális kapitalizmus korszaka. A pénzügyi spekulációk és kormányzati megszorítások kárvallottjainak öröme azonban nem sokáig tartott, hamarosan kiderült, szó sincs változásról, csupán a bankokat kívánták a közérdekre hivatkozva megmenteni, hogy azután az adófizetők pénzéből e bankok vezetői bőkezűen kárpótolhassák magukat a nagy ijedtségért. A harmincas évek nagy válságát elmélyítő kormányzati megszorító intézkedéseket a mai Európai Unió megismétli: akkor igyekszik kiegyensúlyozott költségvetést elérni, amikor a fő probléma nem a költségvetési hiány állítólagos inflációs hatása (hiszen az uniós infláció egy százalék körüli), hanem a tízszázalékos átlagos munkanélküliség, amely egyes országokban (például Spanyolország) a húsz százalékot is eléri. (A neoliberális tanítás szerint a gazdaságpolitika fő célja az infláció leszorítása, a munkanélküliséggel az állam úgysem tud mit tenni, hiszen annak „természetes” rátája van.) Az unió egyes országai most egymással versenyezve vezetnek be megszorító intézkedéseket. Angela Merkel egy 80 milliárd eurós megszorítócsomaggal, ahogy ő maga mondta, „példát akar mutatni” más országoknak. A jó példa ragadós, a bajban lévő Görögország (30 milliárdos „csomag”) mellett Spanyolország, Olaszország, Portugália, az Egyesült Királyság és Írország jelentett be „csomagokat”, amelyek részben a kormányzati szektor alkalmazottainak fizetését csökkentik, részben a jóléti kiadásokat faragják le. Az intézkedések tovább fokozzák a jövedelemkülönbségeket, amelyek a kilencvenes évektől a legtöbb fejlett uniós országban egyre meredekebben nőnek. Az e tekintetben élen járó Egyesült Királyságban például a leggazdagabb egy százalék jövedelmi aránya az összes jövedelemből a nyolcvanas évek hat százalékáról tizenkét százalékra nőtt, de a nyomában megtaláljuk Németországot és Írországot is. Még a skandináv modellt követő Finnországban is növekednek a jövedelemkülönbségek.
De, mintha saját találékonyságuk nem volna elég, a nyugat-európai országok igyekeznek átvenni az unió keleti tagállamainak „haladó” gyakorlatát: az egykulcsos jövedelemadót. Az unió keleti régiója, talán mert vezető közgazdászai túl sokat olvasták Milton Friedman Szabad választás című művét, talán mert úgy gondolták, hogy ezzel az adónemmel vonzóvá tehetik gazdaságukat a külföldi befektetők felé, vagy, mert (tévesen) abban hisznek, hogy az egykulcsos jövedelemadó serkentheti a gazdasági növekedést, már a kilencvenes évek közepétől elkezdték bevezetni ezt az adónemet. Az úttörők a balti államok (Észtország, Lettország) voltak, ahol ez az adónem 1994-ben került bevezetésre, majd egy évtizeddel később Románia, Litvánia és Szlovákia lépett erre az útra, végül 2008-ban Bulgária és a Cseh Köztársaság tért át az egykulcsos jövedelemadóra. Kétségtelen, ezekre az országokra ráfér mind a gazdaság dinamizálása, mind a versenyképesség növelése, a statisztikai adatokat (és az országok többségét jellemző politikai elégedetlenségeket) látva azonban – úgy tűnik – erre egy kicsit még várni kell.
Számos nyugat-európai ország, ahol még mindig progresszív jövedelemadó van érvényben (néha 50 százalékos felső határral), most azt fontolgatja, hogy tanul az unió fiatalabb tagállamaitól, és ha még nem is szándékoznak bevezetni az egykulcsos jövedelemadót, a meglévő adórendszerük progresszivitását jelentősen csökkentik. Ennek társadalmi hatása – különösen a költségvetési restrikciók mellett – az lesz, hogy a szegényebb rétegek viselik a válság terheit, míg a gazdagok még gazdagabbak lesznek. De mit tegyünk, ha ez a gazdasági fellendülés ára? Majd a szegényeknek is „lecsorog” valami – legalábbis az elmélet hirdetői szerint.