Huszonkilenc pontos akcióterv: formálódnak az új rendszer alapjai

Az ország három harmada fordul bizalommal és várakozással az új kormány és új rendszer felé, mert a régi megbukott. Ezzel a mondattal fejeztem be legutóbbi írásomat több mint egy hónappal ezelőtt. Az azóta eltelt időszakban mind az Országgyűlés, mind pedig a kormány rohamtempóban látott neki a választások éjszakáján Orbán Viktor által megígért új rendszer kiépítésének. Vajon látjuk, láthatjuk-e már – ha csak körvonalaiban is –, milyen prioritások mentén épülhet ki a rendszer, és milyen válaszok születnek a legmeghatározóbb hazai és külföldi szereplők (társadalom, politika, gazdaság) elvárásaira?
Az utóbbi hetekben számos olyan szimbolikus és gyakorlati üzenettel találkozhattunk, amelyekben már valóban tetten érhetjük az új kormány gazdaság- és társadalomfilozófiai hangsúlyait, noha többségükben vagy egyszeri és rövid távú intézkedésekről, vagy még csupán jövőbeni lépésekre vonatkozó elképzelésekről beszélhetünk.
Szimbolikus üzenetnek tekinthetjük a trianoni emléknap bevezetését, a határon túlra szakadt magyarság számára az állampolgárság visszaadására tett intézkedéseket, de az az ígéret, hogy a kormány Magyarország háromharmadát fogja szolgálni, kommunikációs szempontból szintén ide sorolható. Ezen gesztusok mind a belföld, mind a külföld irányába világossá tették a kormány történelem- és nemzetfelfogását. Ezzel szemben már gyakorlati jelentőséget tulajdoníthatunk az eddigi legösszetettebb intézkedéscsomagnak, a huszonkilenc javaslatot tartalmazó úgynevezett akciótervnek.

Akcióterv mint világkép
A tervek elemzésénél mindenekelőtt szögezzük le: csakúgy mint az eddigi megnyilatkozások, az itt lefektetettek is egyelőre sokkal inkább elképzeléseket, irányt és ígéretet jelentenek, mintsem konkrét, rövid távon jelentős változásokat generáló lépéseket. Minthogy a felvázoltak jelentős része még jogszabályi formát sem öltött, így gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatásait csupán sejthetjük, ennek ellenére érdemes megvizsgálni azt, hogy a javaslatcsomag milyen üzeneteket hordoz magában és öszszességében milyen gazdaság- és társadalomképet mutat – azaz mire is számíthatunk a most kezdődött kormányzati ciklusban. Általánosságban elmondható, annak ellenére, hogy az akcióterv látszólag és elsősorban gazdasági és költségvetési kérdésekre fókuszál, mégis a gazdasági élet szűken vett szereplőin túl szélesebb körre vonatkozóan is vonhatók le következtetések. A tervezett intézkedések alanyait tekintve értelemszerűen megtalálhatjuk a vállalkozói szektort és az államot, de a hétköznapi ember számára is fontos jelzésekkel találkozhatunk. Emiatt a nyílt vagy burkolt üzenetek címzettjei is tágabban értelmezendők, mind szektorális, mind pedig földrajzi (bel- és külföld) értelemben – azaz megkülönböztethetünk a piacnak, a gazdasági szereplőknek és a társadalomnak szóló üzeneteket.

Üzenet a piacnak
Függetlenül attól, hogy az akcióterv bejelentését megelőző, államcsődről szóló kommunikációt jól átgondolt és tudatos lépésnek vagy szerencsétlen elszólásoknak értelmezzük – amely kérdésre vélhetőleg leghamarabb az érintett politikusok emlékirataiból kaphatunk választ –, a forint meggyengülése és a tőzsdei folyamatok elég világos jeleket küldtek a kormány számára a piac várható reakcióira vonatkozóan. Akár ezért, akár más okból, Orbán Viktor expozéja és az intézkedési terv egyértelmű és, úgy tűnik, megnyugtató üzenetet küldött a (pénz)piaci szereplőknek – ide értve a különböző nemzetközi intézményeket (valutaalap, Világbank, unió stb.) is. Ez a jelzés mindössze abban állt, hogy a kormány minden előzetes kommunikáció, vád vagy híresztelés ellenére nem kíván szembefordulni, azaz gyökeresen más politikát folytatni a költségvetési egyensúlyt és/vagy a nemzeti (külső) hitelállományt illetően, mint azt a piaci szereplők elvárják, vagy amelyre a korábbi kormány esetleg már ígéreteket tett. (A végeredmény szempontjából természetesen mindegy, hogy a kormány ezt esetleg saját szűk mozgásterét felismerve tette vagy egyébként is hasonló politikát kívánt volna folytatni.) Ugyanezt alátámasztandó konkrét, nevesített intézkedést nem nagyon lehet kiemelni a huszonkilenc pont közül, mégis összességében – ahogy azt a legkülönbözőbb gazdasági elemzők is kiemelik – a költségvetési egyensúly fenntartása és az államadósság szinten tartása irányába mutatnak a tervek.

Üzenet a gazdasági szereplőknek
Az akcióterv másik, talán legfontosabb célközönsége az a vállalkozói réteg, amely a korábban általánosságban már meghirdetett elképzelések konkrét javaslatokba történő átültetését kapta ígéret gyanánt. A társasági adó csökkentése, a Széchenyi-kártya hitelkeretének megnövelése vagy a bürokrácia leépítése mind a kis- és középvállalkozói szektor lehetőségeit szélesítené vagy a vállalkozások terhein kíván enyhíteni, amely hosszabb távon az adózási morál javítását, valamint a foglalkoztatás növelését eredményezheti. Ezek az intézkedések így egyrészt gazdasági növekedést, másrészt – és ezzel összefüggésben – magasabb állami bevételt generálhatnának, amely végeredményben a kormány költségvetési mozgásterét szélesíthetné. Mindez pedig – a várhatólag egyébként is létrejövő új munkahelyek mellett – a kormány szociális újraelosztó tevékenységén keresztül társadalmi eredményekhez is vezethet.

Üzenet a társadalomnak
Végül az akcióterv harmadik célközönsége maga a tág értelemben vett társadalom. A hétköznapi (értsd: nem vállalkozó, bérből és fizetésből élő, gyereket nevelő) ember számára egyrészt az életét (és gyermekvállalást) megkönnyítő, másrészt hangulatjavító, harmadrészt tüneti kezelést biztosító ígéretek szerepelnek a tervek között. Az adózás megkönnyítése, az öröklés és ajándékozás illetékmentessége vagy a családi adózás – eddig még részleteiben kidolgozatlan – fogalma egyértelműen az első kategóriához tartozó pontok. Az állam eddigi tékozló – és számtalan botrányt kiváltó – működésének visszaszorítása, a pálinkafőzés liberalizációja vagy a másodlagos élelmiszer-vizsgálat tervezete leginkább népszerű, azonban gazdasági vagy költségvetési szempontból nem túl jelentősnek nevezhető ígéretek. Míg a közüzemi díjak befagyasztása vagy a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása leginkább rövid távú tehermentesítést jelenthet a legnehezebb körülmények között élők vagy a hiteleikkel küszködők számára, hoszszabb távon nem oldja, oldhatja meg a szociális problémákat vagy a leszakadó és már leszakadt rétegek gondjait.
Minek nevezzelek?
Végül válaszoljuk meg azt a kérdést, amely az új rendszer valódi minőségét hosszabb távon határozza meg: azaz milyen társadalom és gazdasági filozófiát tükröznek az eddig megismert elképzelések és milyen hatásokkal számíthatunk akár a teljes kormányzati ciklusra kivetítve?
Alig hangzott el a miniszterelnöki expozé, máris kitört az – egyébként már megszokott – szemantikai háború. Voltak, akik a neoliberális gazdaságpolitika folytatásával vádolták a kormányt, mondván, kisebb állami beavatkozásra törekszik, és egyben kisebb államot alakít ki, miközben a multik kiváltságait érintetlenül hagyja. Mások neokonzervatív fordulatról beszéltek – az amerikai vonulat mintájára –, amely szociálisan érzéketlen és csupán bizonyos társadalmi osztályokat részesít előnyben, miközben szintén leépíti az egyébként aktív államot. Ha pusztán az akciótervet tekintjük, akár igazuk is lehet, ám ha az összképet nézzük, vélhetőleg valamennyien tévednek.
Az intézkedéscsomag a jelenlegi formájában valóban nem szolgálja a leszakadt társadalmi rétegek felzárkóztatását, hiszen az egykulcsos adórendszer például a jobban keresőknek kedvez, míg a vállalkozói réteg támogatása szintén a tehetősebbek (vagy a potenciálisan azzá válók) érdekeit helyezi előtérbe. Az állami kiadások csökkentése pedig logikusan eredményezhetné az állami szerepvállalás – így a jóléti állam bizonyos szolgáltatásainak – visszavágását. Mi szól mégis a neoliberális-neokonzervatív bélyegek ellen? Egyrészt ellentmondanak a fenti érveknek Orbán és más, kormánypárti politikusok korábbi megnyilvánulásai, amelyekben azt hangoztatták, és egyben célként is jelölték meg annak megvalósítását, hogy lehetséges úgy átstrukturálni mind az államot, mind az állami kiadásokat, hogy az mindenkinek a javára váljon, és ne csupán egy vagy néhány társadalmi csoportot preferáljon. Másrészt a szükséges források bővítésének lehetőségét – még ellenzékben, majd a választási kampányban is – abban látta a kormányzó pártszövetség, hogy a gazdasági növekedés (elsősorban a munkahelyteremtésen és a kis- és középvállalkozások támogatásán keresztül) által generált többletbevétel megfelelő fedezetet szolgáltathat a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére. Harmadrészt a nagy, nyugati világban bevett gazdasági iskolák (és gyakorlatok) mintái egy posztkommunista ország társadalmi, gazdasági, politikai adottságai, lehetőségei és körülményei között egyrészt nem vagy csak tévesen értelmezhetők, egyben nehezen – vagy egyáltalán nem – adaptálhatók. Az Orbán-kormány az akciótervvel, úgy tűnik, megkezdte annak a gordiuszi csomónak az átvágását, amely a külső piaci-gazdasági elvárások – sőt helyenként kényszerek – és a nemzeti mozgásszabadság feszültségéből keletkezett. Öszszességében egy társadalomfilozófiájában integratív és konzervatív, gazdaságfelfogásában egyelőre liberális (nyugati értelemben: konzervatív), mégsem neoliberális vagy neokonzervatív világképpel állunk szemben, amely – még mindig – magában rejti egy társadalmilag érzékeny, jól működő jóléti állam ígéretét.
Mindez, ahogyan az akcióterv is, egyelőre csupán programként van jelen, annak megvalósítása és megvédése a következő hónapok, évek feladata.

A szerző politológus