Köznapló

Június 11., péntek
Ha tanár volnék, és kiderül, diákjaim nem tudják, mit jelentenek a balkáni állapotok, levinném őket a Nyugati téri aluljáró folyósos szuterénjébe, és csak annyit mondanék nekik, figyeljenek. Aki nyitva tartja a szemét, a fülét, és az orra is jó, kivételes élmény részese lehet. Megláthatja, milyen a város hámrétege alá betömörült világ. Hogyan gennyesedik el a tüske környéke, ha nem húzzák ki idejében a köröm alól.
A jelszó: csak lassan! Lassan lépdelni, lassan nézelődni, semmit el nem mulasztani! Okosodni elhoznám ide akár a szociológusokat, az esztétákat és a pártok képviselőit is. Lássanak, szagolgassanak.
Mert az első, ami megüti az embert: a szagok. Már délelőtt belengik az üzletközpont előtti teret. A sakkozók asztala felől a mosdatlanságé csap meg, amely elvegyül az átellenben lévő üzlet hamis parfümjeinek olcsó illatával. Ehhez jön a büfé portékájának ragacsos szaga – ha érzékeny orrod van, barátom, kapaszkodj a zsebkendődbe!
Szájában cigarettával pompás fenekű cigány lány sétálgat föl s alá, majd hirtelen odafordul egy öltönyös férfihoz, és tüzet kér. Az riadtan int, nincs tüze, aztán gyorsít, és mindent megtesz, hogy elnyelje a tömeg. A parfümérián túl fejmagasságban karcsú műlábak sora, mindegyiken egy-egy női harisnya – az embernek eszébe jut: a hamburgi Reeperbahnon ezt a látványt eleven lábak produkálják. Hiába no, a Nyugat az Nyugat.
De téved, aki azt hiszi, csupán ennyiből áll az egész vakondjárat. Nem. Van ott lenn egy antikvárium is, könyveken kívül lemezeket is árul – régi bakelitlemezeket. Válogatott közönsége nem ismer akadályt. Balkán ide vagy oda, átvágja magát a szagokon, a pályaudvari bemondó zenélő hangján, és azon az újságoson is, aki százasért árulja a mozgólépcső mellvédjére pakolt régi pornólapokat.
A bakelitlemezeket külön szekta vásárolja. A megszállottaké. Lenézik és fitymálják a CD-k steril, szidolozott hangzását. Én nem tartozom közéjük, s néha csak azért kotorászom a koszlott borítójú lemezantikvitások között, mert élvezem, ahogy mások rávetik magukat egy-egy dobozra, hátha.
Vannak köztük abszolút nagymenők.
Tudja, mennyire van biztosítva a gyűjteményem? – kérdezi tőlem az egyik.
Ötven körül lehet, haja kuszált, szinte már művészies, de nem beállított: övé szenvedélytől lobog. Az Eterna cég gyöngyeiről beszélgettünk addig. Bach műveiről Silbermann-orgonán. Ludwig Güttler trombitajátékáról és Csajkovszkij hat szimfóniájáról, ahogy a lipcsei Gewandhaus zenekara játssza Kurt Masurral az élen.
Szeme tüzel, noszogat. No? Tippeljen bátran, mennyire van biztosítva? Aligha találja el… Ötmillióra. Úgy ám, uram! Ötre. Nem gondolta volna, ugye?
Kihúzza magát, büszke. Mosolya csaknem szétveti az üzletet.
A föld alatti járat persze itt sem a Champs-Élysées. Szemben arab giccset árulnak. Ágyterítő tizenöt elefánttal. Egy másikon piramisok. Kis vízipipa, nagy füstölők minden mennyiségben. Hozzá arab zene, igaz, alig hallani. Mindent betölt a közelből ránk ömlő hard rock. A basszus úgy zakatol, mint Rákosrendező váltóin a nosztalgiavonatok.
Az ötmilliós ember felkiált. Jöjjön csak! Nézze ezt! Mendelssohn-darab, egészen ritka, de látni a barázdákon, hogy agyonjátszották. Az ilyet nem szabad megvenni.
Boldog, hogy van közönsége, és elmondhatja a lemezről, amire én fütyülök. Beethoven Hármasversenyéből öt orosz lemezem van otthon. Ha az egyik recseg, a másikat teszem fel, s csodák csodája, az első egy hét múlva mégis jobban szól – számomra a bakelitnek a rejtelme fontos, nem a technikája.
Illetve még valami.
A CD-ket úgy veszem kézbe – ha egyáltalán –, mint egy-egy szardíniakonzerv fedelét. A konzervekben összepréselt muzsikusok szorongnak. Préselt New York-i Filharmonikusok, préselt Richter, préselt Karajan. Ráadásul nem látom a lemezt magát. Takarja a készülék.
A fekete korong más.
Azon, ahogy forog, és Mozart Don Juanja szól, táncot járnak Béjart fiúi. Látom Toscanini pálcájának pattogó, szűk mozgását, és a templomot, ahol fönn a kóruson magyar gregoriánt énekelnek a szerzetesek.
A bakelitlemez hangja számomra olyan gyermeké, aki gyönyörű szerelmi aktus nyomán született, míg a CD-t klónozás hozta létre.
Igaza lehet a pasasnak: a különbség megéri az ötmilliót.

Június 12., szombat
Bájos írásra leltem a mai Népszabadságban. Osztályharcos hangja van. A közemlékezet már elszokott ettől. Friss Róbert úgy gondolta, divatba hozza. Valami régi ügye lehet Bayer Zsolttal, párbajoznak is tán, ha így összeakaszkodtak – ilyesmibe nem ártja bele magát az ember.
Amiért bájosnak mondom a vezércikket, egy szobor említése: Károlyi grófé. A minap Kövér László megpöckölte az orrát, és Friss szerkesztő úr úgy tesz, mintha az övét pöckölték volna meg.
A helyében nem lennék ilyen érzékeny.
Mondanám, legyen óvatos, ne álljon közel a grófi bronzhoz, hátha kiszól belőle egy másik szobor anyaga (s panasza). Tisza Istváné. Az ifjabb Andrássyé. Darányi Ignácé. Szent Györgyé. A tengerészeti emlékműé, hogy csak az ismertebbeket említsem.
Beolvasztották őket. Talán épp belőlük öntötték a csalódott grófot, feje fölött a tört gótikus ívvel; istenemre, rászolgált, hogy ilyennek mintázták. A történelem balekjának. Örök vesztesnek. Mert az volt.
De ne térjünk el a tárgytól… Tudnunk kell, mikor kaptak ennyi munkát az olvasztárok?
Felelünk a kérdésre, de előbb el kell végeznünk egy számtani műveletet. Egy kivonást. A lap fejlécéről fogjuk leolvasni, mit miből vonunk ki. A mai dátumban 2010 szerepel, s ott van az is, hányadik évfolyamnál tartanak: római LXVIII-cal jelölték a lap szerkesztői. A mi dolgunk kivonni 2010-ből a 68-at. Az eredmény 1942: a Népszabadság tehát akkortól – vagyis a kommunista Szabad Nép szerves folytatásaként és eszmei örököseként – tartja nyilván magát. Nem tagadja az ötvenes éveket sem, amikor a dicső Horváth Márton volt a főszerkesztője, akinek munkásságát ezzel a sírverssel méltatta a rejtőzködő költő (állítólag Zelk): „A tollamat szarba mártom, / Azzal írom: Horváth Márton.”
Gusztus dolga, elfogad-e valaki egy ilyen „szagos” örökséget, de tudjuk, a politikában finnyásságnak nincs helye – ők elfogadták, slussz-passz, lépjünk tovább. Olyanformán, ahogyan a szobrok lépegettek. Mert most jött el az ideje, hogy válaszoljunk a korábban feltett kérdésre: azt a sok (több száz) szobrot mikor olvasztották be?
A római számmal jelzett hatvannyolc év első tizedében. A Szabad Nép dicső korszakában, mikor rengett a föld (és a márványtalapzat) a szobrok alatt. Kommunisták rengették. És itt utalok Friss Róbert egyik látványmondatára, azt írja, hogy a Fidesz szellemi éléskamrája kong az ürességtől. Eszerint a kommunistáké tele volt. Kik tömték tele? Olyanok, mint a cipész Nezvál Ferenc, a szobafestő Apró Antal, a pék Marosán György – szakmájuk harsány munkakerülői.
Elbűvöl Friss Róbert felmagasító jóslata: azt írja, közeledik Kun Béla és Károlyi Mihály „szellemi lemészárlása”.
Itt valami tévedés lehet. Tévedés, mert ilyesmiről csak kvalitásos szellemek esetében lehet szó, aki tehát „mészárlást” vizionál, érdeklődjön a kommün főelvtársának ebbéli képességeiről Ady Endrénél. A költő a nem túl okos fiúcska házitanítója volt. Minden egyébről Kassák Lajos ad bő felvilágosítást Egy ember élete című könyvének utolsó, évekig tiltott kötetében.
Ami pedig a gróf szellemi teljesítményeit illeti, két gyöngén összetákolt életrajzi könyv minden. Szimpla önigazolások. Nagyság jele sehol. Sőt.
A nagyság kifejezetten zavarta. Az ő biztatására döntötte le Faludy György és csapata Prohászka Ottokár belvárosi szobrát. Hálátlan cselekedet volt. (Aki nem tudná: a püspök volt Károlyi Mihály és Andrássy Katinka eskető papja…)
A kör itt bezárul. Ha bennem is akkora indulat munkálna, mint a grófban, idézném, ami az Ószövetségben áll: szemet szemért, fogat fogért, és prófétai hangon dörögném tovább: szobrot szoborért, grófot grófért. Mert ahol Károlyi szobra áll, korábban Tisza Istváné magasodott. De az ilyen dörgés Mózes reszortja. Hagyjuk inkább rá.
Van még itt két szoborhistória, az elmúlt hatvannyolc évet dicsérik ezek is, Friss Róbert emlékezetét forrósítanám föl velük.
Az egyik Bandholtz amerikai tábornoké. 1919. október 5-én ő állta útját (állítólag egy lovaglóostorral) annak, hogy a bevonuló román katonák kifosszák a Magyar Nemzeti Múzeumot. Hálából a főváros egész alakos szobrot állított neki. A kommunisták 1949-ben lebontották és raktárba tették. Csak 1989 júliusában került vissza eredeti helyére, a Szabadság téri amerikai nagykövetség elé – vészesen közeledett idősebb George Bush látogatása, és kínos lett volna, ha rákérdez, hol a szobor.
A budapesti Wallenberg-emlékmű ledöntése volt a kommunisták másik „hőstette”. A zsidókat mentő svéd diplomatának a hála jegyében készült emlékművét 1949. április 9-én avatták – volna. Egy nappal korábban, az éj sötétjében durván ledöntötték. Kijavítva 1953-ban állították fel ismét a debreceni Biogal Gyógyszergyár előtt sanda, sunyi címmel. Kígyóölőnek mondták a zsidómentő bronzszimbólumát.
„Ha már a komcsizás unalmas lesz” – írja Friss Róbert.
Ilyen múlttal mögöttünk? Sose lesz az, kedves úr, mert a feledés apáink leköpése volna.
Fogalmazzon máskor meggondoltan!
És hintse takarékosabban a konkolyt…

Június 15., kedd
Kieslowski filmjeit nézem napok óta. A Tízparancsolatot, a Veronikát, a Három színt, azt már Franciaországban forgatta. A rendezőről készült portréfilm is, s abban elhangzott egy fontos mondat: „Bőröndök közt éltem, folyton költözködtünk.”
Én is erre emlékszem gyerekkoromból leginkább: a költözésekre. Mintha Magyarországon sem találták volna helyüket az emberek. Mi is hol Pesten, máskor Budán, aztán megint Pesten kötöttünk ki, és lassan kialakult bennünk az az érzés, hogy nem érdemes kicsomagolni, úgyis megyünk tovább.
A lengyelek, a magyarok és a csehek világában évtizedeken át ez volt a közös nevező: minek? Úgysem érdemes. Számomra ezért voltak kicsit idegenek a nyugati filmek. Úgy néztem őket, mint partról a vízen elúszó üdülőhajókat. Az ablakok kivilágítva, zene szól, a fedélzetén táncolnak, mégsem tartottam volna velük. Egyszerűen azért, mert idegenek.
Kieslowski filmjei azt sugallják: szemét, aljas világ maradt mögöttünk, de mégiscsak itt van dolgunk, és törekedni kell, hogy el is végezzük.