Eljött a pillanat, amikor a nemzetközi sajtó is meghallotta a Bangladesben lévő szervezetek segélykiáltásait. A dakkai hatóságok az ország „legnagyobb problémájaként” nyilatkoznak róla, és sürgetik a nemzetközi közösség beavatkozását. A világsajtóban az utóbbi hónapokban egyre több riport jelent meg az egyesek szerint a földkerekség, de az biztos, hogy Ázsia legüldözöttebb népcsoportjáról, a burmai rohingjákról. Vagyis arról, hogyan „élnek” a szomszédos Bangladesben azok a mozlimok, akik elmenekültek hazájukból.
De kik ők, és miért váltak a burmai hatóságok céltáblájává? Az egymilliós muzulmán népesség Nyugat-Burmában él, mégpedig buddhistákkal körülvéve. A muzulmánok kisebb tulajdonnal, házakkal, csordákkal rendelkeztek, szokásaik természetesen eltérőek voltak a többségi buddhistákétól.
A burmai katonai rezsim már hatalomra kerülése óta nyomást gyakorolt a rohingjákra. Ha el akarták hagyni az országot, nem akadályozta meg. A kivándorlás a hetvenes években kezdődött: az úti cél ekkor főleg Malajzia és Szaúd-Arábia volt, errefelé szükség volt a dolgos kezekre, és természetesen a közeli Banglades, ahol még a nyelv is hasonló. Igaz, hogy a rohingjáknak nem ígért anyagi felemelkedést a világ egyik legszegényebb országa, de szabadabban élhettek, mint Burmában.
Menekülésük az utóbbi években kezdett tömegessé válni. Egyes források szerint négyszázezer rohingja nemzetiségű választotta a határátlépést. Többnyire semmivel vagy némi készpénzzel, amit össze tudott szedni a család. A BBC brit tévétársaság egy rohingja fiatalaszszony példájával igyekezett illusztrálni, miként üldözik el Burmából a kisebbséget.
Egy napon burmai katonák azzal a váddal hurcolták el otthonából az akkor még lány édesapját büntetőtáborba, hogy Bangladesből visszatért menekülteket bújtat. Másnap egy katona elhozta az apa véres ruháját, és odavetette a családnak: ha életben akarják még látni szerettüket, akkor fizessenek. A család eladta a házát, az állatait, mindenét, végül összeszedte a „váltságdíj” összegét.
Immár az apával, de üres kézzel, mivel semmijük sem maradt, és nem voltak biztosak benne, hogy még egyszer ilyen szerencsésen túlélik a burmai hatóságok zaklatását, nekivágtak a nem túl szigorúan őrzött északi határnak. Átértek Bangladesbe. Itt a lánynak sikerült megtalálnia nővérét, aki korábban átszökött, és férjhez ment az új hazában. A család a húgot is befogadta, talált munkát, férjet, és egy kisgyermeknek adott életet. Ő volt a kevesek egyike, aki tudott támaszkodni valakire.
Aztán egyszer csak itt is megjelentek a házukban a katonák, ezúttal a bangladesi fegyveresek, a papírjaikat kérték: milyen jogon tartózkodnak az országban? Teherautóval a határfolyóhoz szállították őket, ahol rámutattak egy csónakra: ezzel lehet visszamenni Burmába. A fiatalasszony még aznap éjjel visszaszökött. Elvergődött a Kutu Palong menekülttábor közelébe, ám az úton meghalt a kisgyermeke. A férje egy hét után azt mondta, hogy elmegy munkát keresni, azóta sem látta.
Ne valami kényelmes sátrakkal, napi háromszori étkezéssel, egészségügyi ellátással rendelkező menekülttáborra gondoljunk. Persze van itt az is: harmincezer kiválasztottnak, akik megszerezték az ENSZ menekültstátusát, és arra várnak, hogy valamelyik ország befogadja őket. Ők két táborban laknak Cox’s-Bázár környékén. Körülöttük meg náluk is sanyarúbb sorsú társaik: ők azért tömörülnek ezen a környéken, mert abban bíznak, hogy legalább itt védelmet kapnak. Szemük előtt lebeg az elérendő cél, a bejutás álmaik netovábbjába, a táborba, ahol majd ők is megkapják a nyilvántartottmenekült-státust.
Senki sem tudja, mennyien, állítólag több mint százezren élnek a „kapukon kívül”. És ilyen alkalmi táborhelyekből több is van az országban. Hulladék anyagból szabályszerű bádogvárosok épülnek fel, hogy legalább az eső elől védje az embereket. A világ legnagyobb szabadtéri börtönének hívják az itt lakók. Az igencsak csekély számú jelen lévő segélyszervezet próbálja élelmezni ezt az óriási tömeget – jelentette a Le Temps svájci napilap helyszínen járt tudósítója. A fentebb idézett fiatalasszony elmondta, milyen nagy szerencséje volt: a közelmúltban háromszor is evett ételt. Egy hét alatt.
Ő is, mint a „tábor” fiatalabb lakói, a környező erdőkben fát gyűjt, egy kis aprót fizetnek érte a menekültstátusban lévők. A minden képzeletet meghaladó nyomorban is, amikor a kisgyerekek meztelenül járnak, mert nincs ruhájuk, kialakulnak a kasztok! Vannak, akik prostituálják magukat: egy menet egy eurónak megfelelő összeg. „És amikor már kínoz az éhség, könyörgök Istennek, hogy küldjön egy kuncsaftot” – mondotta el könnyek közt egy nő a Le Temps újságírójának.
A kiszolgáltatottak jól tudják, mi jár azért, ha valakit falopáson érnek: a gyermekektől az asszonyokig megerőszakolják őket. Ha férfit érnek tetten, a helyiek jól eltángálják. A menekültek rendkívül durva bánásmóddal vádolják a bangladesieket. „Mi nem kértünk belőlük, ők jöttek ide” – nagyjából ez a válaszuk.
Igaz, hogy a bűnözés is elképesztő arányokat ölt a hazátlanok körében. Mivel semmilyen törvényes forrásból nem szerezhetnek jövedelmet, nem marad más nekik az életben maradásért vívott küzdelemben, mint a rablás, a drog- és alkoholcsempészés, illetve dokumentumok hamisítása.
Nem kellenek senkinek: hazájukból elüldözik őket, ahova el tudnak menekülni, ott nem kérnek belőlük. Megpróbálnak eljutni távolabbi országokba, márciusban mintegy ezer rohingja hajókon akart Thaiföldre utazni, de kísérletük nem sikerült.
Tulajdonképpen jogos a bangladesiek felháborodása is, hogy nem lehet az ő végtelenül szegény országuk nyakába varrni a menekültek ellátását. Ha nemzetközi segélyszállítmány érkezik a rohingják részére, annak csupán a töredéke jut el a címzettekhez, ugyanis rajtuk kívül bőven vannak éhes szájak az emberi és természeti katasztrófák tépázta 160 milliós (!) Bangladesben is. Ráadásul rendkívül lassú a segélyek eljuttatása. Mire hivatkoznak a bangladesi hatóságok? Például arra, hogy jól át kell vizsgálni a többnyire muzulmán országokból érkező küldeményeket, nehogy terrorcselekmények elkövetésére alkalmas eszközök jussanak be az országba.
Ma már Banglades különböző nemzetközi fórumokon követeli a világ közösségének összefogását a rohingjákért. Banglades az áldozata, nem pedig okozója a kialakult válságnak – hangoztatják a dakkai kormánytisztviselők, s ebben igazuk van. Ha áttörést nem is, de legalább azt elérték, hogy most már jobban odafigyel a világ. A dakkai kormányzat hivatalos nyilatkozataiban még táplálja azt a reményt, hogy Burmában a következő választásokon demokratikus fordulat megy végbe, és a szomszédban békésen, tárgyalóasztaloknál rendezik a felmerülő kisebbségi kérdést. Hát arra várhatnak.
origo.hu
Orbán Viktor üzent Bukarestnek: csak egy feltétellel működne együtt az új román elnökkel
