Hajlamosak vagyunk Argentínára mint a világbajnokságok történetének egyik állandó, meghatározó csapatára gondolni, ám a gauchók alapvetően sértettségből táplálkozó önkéntes száműzetésük miatt csak az 1970-es évektől számítanak az igazán nagyok közé. Pedig már 1893-ban megalakult a helyi nemzeti labdarúgó-szövetség, s Argentína természetesen részt vett az első Copa Americán, mi több, függetlensége centenáriumát ünnepelve az esemény házigazdája volt 1916-ban. A válogatott az első vb-n, 1930-ban Uruguayban egyből a döntőig jutott, ott azonban 4-2-re alulmaradt a házigazdával szemben. A vb utóéleteként Luis Monti és Raimundo Orsi állampolgárságot cserélt, avagy „visszaolaszosíttatta” magát, az argentinok tiltakozásul amatőrökből álló válogatottat küldtek Olaszországba, az 1938-as tornára, Franciaországba pedig el sem mentek, annyira megbántódtak, hogy nem ők rendezhették a vb-t. A második világháborút követő két világbajnokságon sem vettek részt, 1958-ban és 1962-ben nem jutottak tovább a csoportból, 1966-ban a negyeddöntőben 1-0-ra kikaptak az angoloktól – Sir Alf Ramsey, az angolok szövetségi kapitánya ekkor ragasztotta rájuk máig élő gúnynevüket, kemény, már-már durva játékuk miatt „állatoknak” bélyegezve őket –, 1970-ben nem élték túl a dél-amerikai selejtezőt, 1974-ben a második csoportkörben utolsóként elvéreztek.
1978-ban hazai pályán minden korábbi keservért kárpótolták önmagukat. Ennek érdekében a jogosulatlan előnyszerzéstől sem riadtak vissza. Rögtön a nyitómeccsen a magyar válogatott is megtapasztalhatta, Argentínában mit jelent a hazai pálya – noha 1-0-ra vezettünk, Törőcsik és Nyilasi kiállítása után végül 2-1-re kikaptunk –, az igazán nagy felháborodást azonban a második csoportkör utolsó fordulója váltotta ki. Argentínának négy góllal kellett vernie Perut, hogy a pontegyenlőség miatt megelőzze Brazíliát, és felettébb gyanús mecscsen 6-0-ra nyert. A házigazda a döntőben Hollandia ellen is bevetette a lélektani hadviselés minden lehetséges eszközét, igaz, megérdemelten verte 3-1-re a Cruyffot nélkülöző Oranjét.
Azóta mindig számolni kell a gauchókkal. 1982-ben az olasz, brazil, argentin halálcsoportból ugyan nem jutottak be az elődöntőbe, de 1986-ban már Maradona kis túlzással egyedül megnyerte nekik a vb-t. Kis híján 1990-ben is véghezvitte ezt a bravúrt, de ekkor a németek visszavágtak. A legutóbbi négy tornán névre talán még erősebb volt az argentin keret, mint a vb-győzelmekkor, de mindig közbejött valami. 1994-ben Maradona eltiltása megroppantotta a csapatot, 1998-ban a negyeddöntőben Verónék önmagukat verték meg Hollandia ellen, 2002-ben szégyenszemre a csoportkört sem sikerült túlélni, 2006-ban szintén a nyolc között a 11-es párbajban pedig Lehmann-nal szemben nem volt ellenszer.
Ma Argentínát ismét az esélyesek között emlegetik. S újra ott van a csapattal az isteni Diego. Egyenesen szövetségi kapitányként. Valószínűleg az is csak Dél-Amerikában fordulhat elő, hogy egy korábbi legenda játékosmúltjának és népszerűségének köszönhetően a legcsekélyebb edzői gyakorlat híján, sőt botrányokkal tarkított magánéletbeli viharok után mindjárt kapitány lehessen. Másfelől az is igaz, hogy Argentína az elmúlt négy vébén Basilétől Bielsán át Pekermanig futballprofesszorokkal az élen vérzett el. Ha Maradona 1986-os formájának csak a töredékét át tudja plántálni a fiaiba, nem maradhat el a siker. Az egység amúgy is az argentinok erénye, ők mindig büszkén mennek a válogatottba – emlékezzünk csak rá, Messi két éve még a Barcelonával is vállalta a súrlódást, csak hogy ott lehessen az olimpián. Ebből a megközelítésből Maradona súlyos hibát követett el, amikor Javier Zanettit kihagyta a keretből. Cambiasso mellőzése szintén érthetetlen, ugyanakkor Maradona újra bizalmat szavazott a veterán, már 35 éves Verónnak. Ha nagy nevekre vadászunk, Samuelt, Angel Di Mariát, Higuaínt, Tevezt, Agüerót és Diego Militót kell mindenképpen kiemelni. A kulcsfigura persze Messi, aki őt nem tudja megállítani, az ne bízzon az argentinok elleni sikerben. Messi minden tekintetben Maradona örökébe léphet, de úgy is járhat, mint a nagy előd 1982-ben.
A B csoport másik három csapatának talán méltatlanul kevés helyet szentelünk, de számukra már az is sikerrel ér fel, ha továbblépnek a csoportból. Görögország még mindig a 2004-es Európa-bajnoki aranyból él, világbajnokságra korábban csak egyszer, 1994-ben jutott ki, de abban sem volt köszönet. Otto Rehhagel szokás szerint megbízható, de a nemzetközi színtéren – legyünk őszinték – szürke csapatot alakít ki, mentségére legyen mondva, világklasszisok híján mást nem is tehet. A Koreai Köztársaság 1954-ben váratlanul jutott ki a vb-re, újabb hosszú szünet után viszont 1986 óta folyamatosan résztvevő. Ne a hazai pályán 2002-ben elért negyedik helyéből induljunk ki, hanem abból, hogy az ázsiai együttes ezt leszámítva egyszer sem élte túl a csoportkört. Bár figyelemre méltó, hogy egyre több koreai labdarúgó tör be az európai színtérre, Park Dzsi Szung (Manchester United) mellett Csa Du Ri (Freiburg), Li Csung Jong (Bolton) és Park Dzsu Jung (Monaco) is idesorolandó. Nigéria keretében nincsenek akkora sztárok, mint a kilencvenes években, nagy kérdés, hogy Lars Lagerbäck meg tudja-e (svéd)-acélozni a „Sasokat”, mindenesetre az eddigi csúcs, az 1994-es és az 1998-as nyolcaddöntő talán elérhetőnek tűnik.
origo.hu
További közös „akciókat” tervezett Magyar Péter és a Magyarországról időközben kiutasított ukrán kém
