Rémálom a Jókai utcában

A hálózatot védik minden erejükkel a posztkommunisták. Tudják, hogy a rendszer lényegét, belső értelmét nem szabad bántani – mert az egész dől romba. Emiatt valóságos szent tehén, nyíltan kritizálhatatlan pártján belül Gyurcsány, és ezért nem szeretik, ha a velünk élő pártállam véreskezű bűnöseit bárki emlegeti, sőt oly elvetemült, hogy kérdezni meri őket

Lendvai Ildikó folyamatosan lemondás alatt lévő MSZP-elnök Wieszt János függetlenített szocialista politikus letartóztatása kapcsán úgy fogalmazott megszokott mozgalmi művidám stílusban: hajrá, ügyészség, hajrá, bíróság! Ezzel deklarálta: a párt kiveti magából mint idegen testet a megtévedt bűnösöket, mint védelemre méltatlannak bizonyult elemeket. De miért nem járnak el hasonló szigorral és erkölcsi felháborodással, amikor más, netán régebbi égbekiáltó bűnök kerülnek terítékre? Milyen elegáns lett volna például, ha a család által átmenetileg letiltott Biszku Béla-film kapcsán is ilyen bátran, a történelmi felelősséget átérezve nyilatkoznak a botrány kipattanásakor. Valahogy így: hajrá, filmkészítők, hajrá, történészek és oknyomozó újságírók! Így viszont történelmi lehetőséget szalasztottak el. Annyira nem mertek meg sem nyikkanni, hogy még a kulturális bizottsági ülésre sem mentek el. Nincsen szebb, kíméletesebb szó rá, mint hogy minden jogos kérés ellenére sunnyogtak.
Egy, csak egy agg legény volt talpon a szoci vidéken, Vitányi Iván, akit túlkoros áldozati bárányként toltak be a parlamenti testület ülésére. Igaz, a híradások szerint ő sem látta értelmét az érdemi állásfoglalásnak. Mindössze az volt a véleménye: nem a bizottság feladata Biszku történelmi szerepének megítélése. Igen? Hát ki a bánatnak lenne a feladata, ha még egy parlamenti bizottságnak sem? Az állítólagos szociáldemokrata elkötelezettségű politikus tehát odáig ment a kommunista diktatúra iránti toleranciában, hogy el sem ítéli az egykori vérszomjas MSZMP-élvezetőt. Igaz, hogy valamikor egy állampártban tevékenykedtek, de hát Vitányit mégiscsak másféle politikusként tartották számon eddig. De hát mennyivel jobb, amit Hiller István művelt? Történész, s nem mellesleg volt oktatási és kulturális miniszter létére egyszerűen be se dugta az orrát a bizottsági ülésre. Elintézte, hogy ne is lehessen megtudni, miként vélekedik Kádár kérlelhetetlen belügyminiszterének történelemformáló és népességzsugorító szerepéről. Sokan kíváncsiak lettek volna arra is: rendjén valónak találja-e a rendszerváltozás után húsz esztendővel, hogy egy filmszínház vezetője pusztán egy hozzátartozó kérésére habozás nélkül lemondja egy-két nappal a premier előtt a vetítést? Ő mint történelemmel is foglalkozó ember, ne találta volna-e úgy, hogy a régi félelmi reflexek beindulásáról van vegytisztán szó? Szép alkalom lett volna, hogy eloszlassa azokat a társadalomban makacsul fennmaradó képzeteket, miszerint nem mernek, de igazából nem is akarnak ők bolygatni semmifajta állampárti örökséget, mivel mai napig helyesli a posztkommunista érdekközösség mindazt, amit a Biszku Bélák és Apró Antalok műveltek. Mitől félnek? Hogy kiderül az igazság valódi természetükről? Mandur László volt parlamenti alelnök, kirakat-higgadt honatya a felvételek tanúsága szerint pár pillanatra erősítette a szocialisták egy szem Vitányira sorvadt csapatát, ám egy kis fülbe súgás után ő is úgy eltűnt, mint szürke hátas a ködben.
Pozsgay Imre a Bűn és büntetlenség című alkotásban valahogy úgy fogalmaz: ha Biszkut szembesítették volna korábbi tetteivel, akkor ezt az egész párttal meg kellett volna tenni. A nemzeti elkötelezettségű reformer politikusnak nem kellett kimondania, mindenki értette a lényeget az illegális vetítést vállaló, zsúfolt házas Menta Teraszon. Hogy ennek az elmaradt feltárásnak, a posztkommunista falazásnak a negatív következménye az utóbbi húsz év legtöbb kudarca, hazugsága, erőszakos diktatórikus utózöngéje. Mert az a társaság, amely elhagyta nevéből az egyik M betűt és MSZP-ként próbálja megkülönböztetni magát vállalt elődpártjától, valójában jottányit sem akar változni. És az is egyre világosabb a politika iránt kevésbé érdeklődő közemberek előtt is, hogy azoknak a beszélgetéseknek, amit a film alkotói, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás folytattak Biszku Bélával, már hosszú évekkel ezelőtt le kellett volna folyniuk.
Tragikomikus fintor, hogy még Biszku családja is belátta a tiltás öngól voltát, abszurditását, és a bemutató délutánján, a film megtekintése után hozzájárult a vetítéshez. De vajon mi motoz itt a háttérben még mindig, hogy egy illusztris filmszínház vezetője az első öszszevont posztállampárti szemöldökre abban a minutában hanyatt-homlok lemondja a kitűzött bemutatót? Nem érdeklődik utána, nem nézeget jogszabályokat, még csak fel sem hívja a film készítőit, hanem mint egy berezelt csinovnyik, rögtön teljesíti az óhajt. Pedig ha tudakozódik a filmeseknél, kiderült volna, hogy írásos engedélyük van a pártállami potentáttól. Ez az öncenzúra arról is árulkodik, milyen informális hatalma volt egészen ez idáig a szocializmusépítés régi urainak. Jöhettek-mehettek itt polgári kormányok is néhanapján, az igazi, a rettegett elvtárs-uraknak a régi gárda tagjait tartották az emberek. Milyen alapon törhetnénk pálcát a megfélemlített kisemberek feje felett kis alkalmazkodásaikért, megalkuvásaikért, amikor egy nemzeti mozi vezetője összecsapja a bokáját az első fundamentalista fuvallat hatására?
Igazából arról van szó, hogy ha Biszku Bélát meg lehet szólaltatni és nyíltan beszéltetni a tetteiről, akkor már lehetetlen az árokbetemetés álszent közhelyei mögé bújva az Apró Antalok rémtetteiről sem hallgatni. Ha pedig idősebb Apró Antal viselt dolgai is terítékre kerülhetnek, akkor meg is érkeztünk a Rózsadombra, a Szemlőhegy utcába. Az utódok, leszármazottak sem lehetnek tabuk többé. Sem a történészek, sem a közvélemény – sem pedig az igazságszolgáltatás számára. Szépen meg lehet húzni tehát a Biszku–Apró– Gyurcsány történelmi ívet, amely mint az égen a repülőgép kondenzcsíkja, felrajzolja előttünk a jelenbe átnyúló múlt minden bűnét, s nyomorúságaink valódi okait. Ezt pedig csak nem engedhetik, mert érzik: a bosszúálló, zsaroló és kefeügynökök hadát mozgósító rezsim lényegét tennék közszemlére. Így kerül a helyére sok minden ebben a torz politikai puzzle-ban. Másként nem is lenne érthető, miként eshet meg, hogy míg a náci bűnösöket a brazíliai őserdőből, a világ végéről is elő lehetett halászni a fülüknél fogva, múltunk és jelenünk elrablóit, a pártállami idolokat még a kérdésektől is úgy védik, mintha az üdvösségük múlna rajta, és luxusrezervátumban őrzik őket. De a mai álbaloldali múltelfedő mechanizmus által válik az is világossá, miért voltak képesek elfogadni egy olyan törvényt, amely egyedülálló módon csak a holokauszttagadást bünteti, a holokauszthelyeslést nem, megcsúfolva a nácizmus áldozatainak emlékét. Mert számukra csak az volt az egyedüli fontos cél, hogy a bolsevizmus bűnei foggal-körömmel elzárva legyenek a nagyközönség elől. Ezért a kormányváltásig szó sem lehetett a kommunizmus népirtásait tagadók akárcsak jelképes megintéséről sem. A végén még az emberek észrevennék, hogy az álbaloldalon tényleg csak akkor változnának, ha Osztapenko lépést váltana a szoborparkban.
A hálózatot védik minden erejükkel a posztkommunisták. Tudják, hogy a rendszer lényegét, belső értelmét nem szabad bántani – mert az egész dől romba. Emiatt valóságos szent tehén, nyíltan kritizálhatatlan pártján belül Gyurcsány, és ezért nem szeretik, ha a velünk élő pártállam véreskezű bűnöseit bárki emlegeti, sőt oly elvetemült, hogy kérdezni meri őket. A rendszerváltoztatás mégiscsak bekövetkezik – húsz évvel a rendszerváltás után. Ez pedig rémálom a Jókai utcában.