Gyakran válik a hatalomváltás, az etnikai csere műemlékpusztító tényezővé, főként a vihartól különösebben nem kímélt Közép-Európában. Csak arra gondoljunk: az utóbbi hatvan évben zsidók, szászok, magyarok, svábok tűntek el szinte teljesen a Kárpát-medence bizonyos területeiről! A kitelepítések, a lakosság- és területcserék, területcsonkítások akár külső parancsra, akár anyagi ösztönzésre, akár kétoldalú megállapodás alapján történtek, a nyomukban bekövetkező kulturális változás számos értékes épület vagy épülettípus sorsát pecsételte meg. Közeli példaként említhetnénk Dél-Erdélyt, a lengyelországi német területeket vagy éppen a Dél-Dunántúl egykor Schwäbische Türkeinek nevezett összefüggő német nyelvterületét.
Kiss Lóránd marosvásárhelyi művészettörténész-restaurátor úgy véli, a pusztulás alapállapot az erdélyi műemlékeknél. Kiemelten veszélyeztetettek a szász evangélikus templomok, a nemesi kastélyok, kúriák. A dekadenciát Kiss érzelmi-kulturális tényezőkre, elsősorban arra az okra vezeti vissza, hogy a román állam még mindig nem tudta igazán vállalni Erdély nyugati örökségét. A legutóbbi időkig sokan jóvátételként élték meg a kastélyok pusztulását, akár Írországban a hasonló angol épületegyüttesekét. Fontos tényezőnek tekinthető a román műemléki hivatal szervezetlensége és alacsony hatásfoka is. Ehhez társul az érdektelenség: a Ceausescut követő húsz évben többet pusztultak Erdély műemlékei, mint az előző ötvenben.
A kastélyok megsemmisüléséhez az első lökést az 1921-es földreform adta Kovács András, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint. A helyzeten csak rontott az 1945 utáni rendszer, amely a volt uralkodó osztály szinte fizikai megsemmisítésével együtt a régi életforma elpusztítására is törekedett. Üldözötté váltak tehát maguk az épületek is az ötvenes években. A hatvanas, de főleg a hetvenes években folyó rekonstrukciók bátortalan kísérletek voltak, sokszor félbemaradtak. Jó példa erre a keresdi reneszánsz kastély. A szinte teljesen kész épületet egyik napról a másikra hagyták magára az építők, amikor látszólag váratlanul, részben takarékossági okokból Romániában megszüntették a műemlékek országos igazgatóságát. A helyreállított lakótoronyban például már csak a XVI. századi intarziás ajtószárnyakat kellett volna elhelyezni. Az őrizetlenül hagyott felállványozott épület hamarosan a környékbeliek elsődleges építőanyag-forrása lett, s néhány év alatt rosszabb állapotba került, mint volt a rekonstrukció előtt. A XVI. századi faragványok túlnyomó része eltűnt, a boltozatok beomlottak, a lodzsába vezető reneszánsz lépcsőnek pedig csak az alapozása maradt meg. Az egykor kisemmizett tulajdonosok leszármazottjai tehát csupán 1945 előtt lakott kastélyaik felismerhetetlen romjait kapják vissza a román államtól, amely a helyreállítást, az okozott kár megtérítését ezzel elhárítja magától. Az eset általánosnak tekinthető Erdélyben. Kovács András szerint így sikerül beteljesíteni a pusztulást, kisemmizni a jogos tulajdonosokat.
Néhány helyreállítás sem felel meg finoman szólva a műemléki előírásoknak, a professzor a fogarasi vár és a gyergyószárhegyi kastély rekonstrukciójának példáját idézi. Utóbbi egyébként manapság a Székelyföld egyik leglátogatottabb műemléke. A reneszánsz kastélyt, a főhomlokzatot az olasz bástyát utánzó saroktornyokkal a környék földesura, Lázár István kezdte építtetni a XVI. században. Később bővítették, de például soha nem fejezték be a hátsó homlokzat sokszögű tornyát. Megtette viszont ezt a műemlékvédelem a nyolcvanas években. A tornyot a modern restauráló fantáziája szerint „fejezték be”, azaz egy északnémet város tanácsházára vagy egy szász erődtemplomra emlékeztető tornyot emeltek, amely pedig sohasem volt jellemző egy erdélyi viszonylatban is szegénynek számító, kevés jobbággyal rendelkező székelyföldi nemes palotájára.
Mostani képe tehát Disneylandbe illően hamis, az épület külseje viszont turistacsalogató.
Az imént idézett Kiss Lóránd restaurátor szerint a kastélyok mellett a legveszélyeztetettebbek a falképek. Mivel hiányzott, illetve gyakran még most is hiányzik az állami hivatalok nyújtotta műemléki koncepció, a restaurálások sokszor kevésbé összehangoltak, rapszodikusak. Néhány helyen, a kutatáson túllépve, megtörtént a falak állagmegóvása, így a kéméndi református templomban, a némai református templomban és a bádoki református templomban. Kiss Lóránd úgy véli, igazából csak átfogó koncepció segítségével lehetne viszonylag kevés pénzből jóval több falfestményt megmenteni.
Sokszor aggasztó a német lakosság távozásával elhagyatottá vált épületek sorsa is. A dél-erdélyi szászok esete mellett más példákat is találhatunk. A nagy-lengyelországi Kaliszi vajdaság s a névadó város egykor vegyes nemzetiségű volt. A háború után az egykori Nyugat- (most Közép-)Lengyelországból eltűntek a német ajkú evangélikusok. A krakkói Jagelló Egyetem Művészettörténeti Intézetének doktoránsa, Gyalókay Zoltán a helyi klasszicizmus értékes példájára Stare Prazuchy 1833-ban felszentelt templomának sorsát idézi. 1945 után a német evangélikus lelkész ugyan visszatért, de hamarosan internálták. Az évtizedekig hivatalosan nemkívánatosnak tekintett s ezért pusztulásnak indult örökség mára szinte teljesen kikerült a helyiek tudatából. A bozóttal körbevett, lyukacsos tetőzetű, betört ablakú, félig romos templom megmentését ezért is látja reménytelennek Gyalókay.
A németek 1945–47-es kitelepítése az egykori, Baranyában és Tolnában található Schwäbische Türkei területéről szintén hatással volt bizonyos dél-dunántúli építményekre. Az alapvetően evangélikus svábok távoztával veszélybe kerültek templomaik is. Krähling János, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Kara oktatójának adatai megdöbbentőek: a terület evangélikus templomai közül tíz százalék használaton kívüli, sokszor romos, ugyanakkor több mint a fele veszélyeztetett.
Dobosyné Antal Anna, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa két évtizede kutatja a Dél-Dunántúl népi építészetét, régi telepesházait, köztük az úgynevezett fachwerk építésűeket. A nagy tradíciókra visszatekintő szerkezet alapvető jellemzője, hogy hagyományos ácsszerkezettel készül, szokványos gerendaméretekkel. Az elemek csapolásokkal, lapolásokkal, rendszerint hosszadalmas, sok kézi művelet során állnak össze önállóan is merev szerkezetté. A XVIII. században az elnéptelenedett területekre III. Károly, Mária Terézia és II. József idején betelepített németek új hazájukban is használták a jellegzetes gerendavázas építési módot. A XIX. században a falazás, meszelés és vakolás viszont sokszor eltüntette a faszerkezetet, a házak többségét pedig a falvakat modernizáló hetvenes-nyolcvanas években tüntették el.
Dobosyné Antal Anna felmérései szerint jelenleg legalább kilencven favázas épület található Baranyában és Tolnában, néhányat ezek közül már restauráltak is. Fachwerk házakban egyébként Apátvarasd és Szederkény a leggazdagabb napjainkban.
origo.hu
Szenzációs felfedezés: huszárok 80 éve elásott titkait találták meg egy osztrák kastély parkjában
