Új bekezdés

Öt percre mindenki megilletődött. Ki az eskütételen, ki a kettős állampolgárságon. A Parlament megtelt a szó minden értelmében, az izgalom csendesedik, és következnek a húzós, nyúzós hétköznapok, ama reményben, hogy nem ingerlik a népet azzal, hogy három képviselő bóbiskol a nagyteremben, akik a Népszabadságot, a Magyar Nemzetet vagy a Blikket böngészik a laptopjuk alatt. Ha akkora változások jönnek, amiből láttunk néhány villanást, nem ártana a képviselő uraknak és hölgyeknek is szétnézniük a készletben, leporolni, kidobni vagy átszabni a közhelyes, kikopott parlamenti nyelvezetet. Nem azért, hogy az operett színvonalára vigyem a témát, de új kormányprogramhoz új nyelvezet is kell. Már az első meghatározásnál elakadunk, mert ki a politikus? Aki hazudik meg lop, vágja a közvélemény. Komolyabban: muszáj minden öklömnyi falu pöttömnyi polgármesterének két mondatát azzal kommentálni, hogy a politikus azt mondta… Miről? Mitől lesz professzionális a politikus, akit a választói akarat berepít a parlamentbe? S ha már a képviselőknél tartunk, az én szavam kevés, de fejezzék be a honanyázást. Képviselő urak és képviselő asszonyok! – mondja az elnök, és jól van ez így. Nem hinném, hogy Selmeczi Gabi, bármilyen nőies is, pályázna a hon édes anyukája megtisztelő címre. A honatya akkori, amikor még nem voltak nők a magyar parlamentben, nem kellene utólag erőltetni ezt a csikorgó nyelvújítást.
A polgárok bármennyire is dühösek, figyelik a parlamenti munkát, közvetve átveszik annak stílusát. Ami a parlamentben történik, az rögtön megjelenik a közbeszédben. A választás előtti nagy vízválasztó, hogy „akadályozzuk meg a Fidesz kétharmadát”, az ellentábor üzenete: „Az ország romokban hever, az országot szétloptátok.” Folyt a kölcsönös riogatás, rendszeresen küldték egymást a „történelem szemétdombjára”. Közben a Fidesz „kokettál és öszszekacsint a szélsőjobbal”, „Szálasi emléke kísért”. A győzelem után az ellenzék megadta az alaphangot: „A Fidesznek nincs programja, szimbolikus kormányzásra fecsérli az időt”, valamint az a feladata, hogy „gesztusokat tegyen” nekik. Ezt mondta a tanyasi öreg is, meg azt, hogy „tönkretették az országot a háromhetenkénti parlamenti ülésezéssel”. A három tévécsatornától tudom – válaszolta komolyan. Közben folyamatos volt a „pénzek kitalicskázása” és velük együtt „csontvázak zuhannak ki a szekrényekből”. Bizonyos indítványok sorsa meg az lett, hogy a „szocialisták lesöpörték az asztalról”.
Megismerkedtünk a „voksturistákkal”, a „Kubatov-turistákkal”, meg a „szavazófülke magányával”, ahonnan már csak egy ugrás a „Kánaán” meg a „kolbászból font kerítés”, amit az ellenzék szerint beígért a Fidesz. Mindez ragályként megtűzdelve magyartalan nyökögésekkel, a -ban, -ben rag helytelen használatával: megyek a parlamentben. Ha összevágnák politikusaink nyilatkozatait, a szókereső, időnyerő nyögdeléseket, cifra kis DVD kerekedne belőle. Alig éltük túl a gyurcsányizmust, a sokat használt „tesszük a dolgunkat és csináljuk a csinálást”, az „antiszemita-kártya” és a „fasisztakártya” végvonaglásait, itt termett a „szlovákkártya”, amely mutatja, a közhely nem hal meg. Nemeskürty István egy helyütt Kisfaludy Sándort idézi: Nyelvünk a legfőbb nemzetformáló erő, a nyelv a lelke a nemzetnek. Majd a tanár úr hozzáteszi: Ha akadnak napjainkban olyan magyar politikusok, akik nemzetünk nyelvének elfonnyasztására törekszenek, halálos bűnt követnek el.
Ilyen egyszerű ez!