Újra terítéken a média

Helyes álláspont, hogy a médiafogyasztó polgár szemszögéből, az információs jogok felől közelítik meg a média törvényi szabályozását az előterjesztők, ugyanakkor a kormányoldalnak mindent meg kell tennie azért, hogy ez a legteljesebb konszenzus mellett történjék meg

A Fidesz uralná a közmédiumokat – harsogja szalagcímben a Népszabadság június 14-i száma. A cikkíró szerint „miközben a Fidesz kiegyensúlyozott tájékoztatásról beszél, a közmédiumokban az ellenzék szerepét a minimálisra szorítaná”. Úgy látszik, nehéz elfogadni a baloldalon, hogy a jobboldalon nem úgy képzelik el a kiegyensúlyozott tájékoztatást például a közszolgálati televízióban, mint amit ott – például a Gyárfás-féle Nap-keltében – az elmúlt években a saját fülünkkel és szemünkkel megtapasztaltunk. Volt példa jócskán a politikai indítékú tisztogatásra is, amikor látszólag szakmai indokokra hivatkozva távolítottak el műsorkészítőket a köztévéből vagy éppen a közrádióból. A két fideszes képviselő, Cser-Palkovics András és Rogán Antal által jegyzett törvényjavaslat arra kötelezné a műsorszolgáltatókat, hogy hírt adjanak a közérdeklődésre számot tartó témákról. Hallatlan. Ráadásul a kormánypártok médiaalkotmányban rögzítenék: mindenkinek joga van arra, hogy „megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről”.
A baloldal szélsőséges orgánumában, a Népszavában Várkonyi Tibor is a készülő médiatörvény-csomag miatt mártotta vitriolba tollát. A tervezetekből biztos törvény lesz, állapítja meg, „mert a mamelukok töprengés nélkül megszavazzák őket”. A stílusát a szabad népes idők óta féltőn őrző kolléga ezután az Országgyűlés kétharmadán gúnyolódik. Hajdanán mamelukoknak csúfolták az 1867-es kiegyezést támogató kormánypárti honatyákat, most Várkonyi Tibor a nemzeti összefogáson munkálkodó kormánypártiakon gúnyolódik. Cser-Palkovicsról és a „navracsicsálódott” (Micsoda szólelemény! Gyors elterjedését azért nem garantáljuk…) Rogánról azt írja a volt szabad népes: „buzgón hivatkoznak a sajtószabadságra és a demokráciára, de miközben fogalmazták a paragrafusokat, máson járhatott az eszük. A szájkosáron.” Várkonyi már csak tudja, mi az. Furcsa egy világ ez: pont ő engedi meg magának azt az inszinuációt, hogy szájkosarat emlegessen két fiatal politikus szándékait illetően, amikor ő évtizedeken át – a véres diktatúrától a gulyáskommunizmuson át a demokráciáig – szolgálhatta ki az útjába akadó baloldali politikai formációkat. És nem nagyon zavarta, ha azok politikai ellenfeleiket éppen akasztották, vagy éppen, ha már a szájkosárról van szó, sintérteleppel fenyegették.
„Egy ideig talán még lehet szóvá tenni ilyen félelmetes szándékokat, de ki tudja, aztán jöhet Kolosváry-Borcsa Mihály, gyengébbek kedvéért Horthy sajtókamarai cézárja.” Ezzel a drámainak szánt, valójában a tragikomikus groteszkre emlékeztető mondattal záródik Várkonyi írása. Mindez, mondhatnánk, nem ér annyit, hogy akár szót is vesztegessünk rá. De mégis tudnunk kell, milyen módszerekkel hiszterizálják a baloldali szélsőséges sajtóorgánumok az MSZP maradék híveit, hiszen így értjük meg, hogy szavazóbázisuk egy része miért lát ellenséget a jobboldalban. A Várkonyi-félék nap mint nap rendületlenül szórják szét a félelem magvait. Ezért fontos és sürgős feladat a tisztességes és valóban kiegyensúlyozott közszolgálati média megteremtése és megerősítése. Az új törvény megpróbálja egységesíteni a sajtó, a tévé, a rádió és az online média törvényi kezelését. Valamelyest korlátozná a szerkesztés szabadságát, ugyanis visszahozná a Répássy Róbert nevéhez fűződött korábbi tervezetet, miszerint ha megszavazzák a törvényt, bárki választ írhat egy cikkre, ha sértve érzi magát. A szerkesztés szabadságát érinti az a tervezett törvényi kitétel is, amely szankcionálná, ha fontos közéleti eseményről nem számol be a közszolgálati sajtó.
Éppen ezért érthetetlen az a vád, amelyet Gréczy Zsolt, a gyurcsányizmus utóvédharcosa fogalmazott meg, miszerint a „médiatörvény egyoldalú átírásával fideszizálják a közszolgálati sajtót”. Hiszen pontosan az új törvény teszi kötelezővé a közszolgálati médiumoknak, hogy az ellenzékhez kapcsolódó közéleti eseményről beszámoljanak. Eddig ugyanis ez nem így volt. A közszolgálati sajtó csak a közölt hírek korrektségéért, tényszerűségéért felelt, a kiegyensúlyozott tájékoztatást például letudták azzal, hogy két MSZP-s megszólalás mellé beszerkesztettek egy Herényit vagy egy Dávid Ibolyát.
Helyes álláspont, hogy a médiafogyasztó tévénéző, újságolvasó polgár szemszögéből, az információs jogok felől közelítik meg a média törvényi szabályozását az előterjesztők, ugyanakkor a kétharmados országgyűlési többség birtokában a kormányoldalnak mindent meg kell tennie azért, hogy ez a legteljesebb konszenzus mellett történjék meg.
Az elmúlt években az emberek több gazdasági megszorítócsomagot szenvedtek el, miközben „dübörgő gazdaságról” hallottak híreket, nyilatkozatokat. Éppen ezért a legfontosabb, legsürgősebb feladat a közszolgálati médiumok racionális átszervezése, a költséghatékonyság megteremtése ezen a területen is. A kétharmados többséggel e területen lehetne bátran élni. A kereskedelmi médiában az utóbbi években – legalábbis hatékonyságát tekintve – jelentősen csökkent a baloldali túlsúly, a konzervatív sajtó megerősödött. Ebben a viszonylagos egyensúlyi helyzetben elvárható, sőt megkövetelhető, hogy a közszolgálati médiumok – egy, a BBC-éhez hasonló etikai kódex alapján – a szakma szabályai szerint működjenek a jövőben.
Az azonban mégiscsak furcsa, hogy azok riogatnak a köztévék bekebelezésével, akik az elmúlt években szó nélkül eltűrték, hogy az MSZP-vel, az SZDSZ-szel és a velük kollaboráló MDF-fel szimpatizáns újságírók, műsorkészítők szabályosan megszállták a közszolgálati médiumokat. Folyamatosan szorították ki nemcsak a konzervatív értékrendű munkatársakat, hanem a közrádióban még arra is volt példa, hogy olyan felelős szerkesztő talpára is útilaput kössenek, akit jobbról és balról egyaránt függetlennek ítéltek a munkatársai.
Ráadásul a szakmai szempontokat is sutba dobták, amikor képernyőre vagy a mikrofon mögé engedték a politikailag megbízható sajtómunkásokat. Az egyik nap-keltés műsorvezető a néző számára elviselhetetlen módon szuszogott, sőt időnként horkantott is, míg a közrádióban a magyar beszéd hanglejtésének szabályait betartani képtelen műsorvezetők és hírolvasók foglalták el a korábbi munkatársak nagy részének helyét, akik még „mikrofonengedéllyel” ülhettek be a stúdióba.
Nem véletlen, hogy az új törvényben az egyik legfontosabb új szabály az lesz, hogy az elhallgatott hírek miatt is számot kell majd adniuk a vezető szerkesztőknek.
Hiszen az mégiscsak világra szóló botrány volt, ahogy az őszödi beszéd kirobbanása után a közszolgálati média közvetítette az eseményeket. A köztévé a szerkesztők orra előtt zajló eseményekről sem volt képes – közszolgálati médiumtól – elvárható módon beszámolni. A háttérben meghúzódó összefüggések feltárására pedig kísérletet sem tett. Pedig szó szerint majdnem rájuk gyújtották az egész épületet. A közszolgálati rádió vezetése még ezen is túltett. Megtiltották a rádiós újságíróknak nemcsak azt, hogy műsort készítsenek arról, hogy a tévészékház ostroma utáni napokban a rádió udvarán miként vertek össze brutálisan oda a környező utcákból behurcolt embereket, hanem még azt is, hogy ezekről nyilatkozzanak a sajtónak.
Vajon megtörténhetett volna-e ez a BBC-nél, hogy műveleti területté nyilvánítsa a rendőrség az udvarát, és ott politikai célokért tüntető embereket verjenek meg? És utána még hallgassanak is róla, mint a sír.
A tisztességes közszolgálati média megteremtése az új Országgyűlés egyik legsürgősebb és legfontosabb feladata.