Vége a trükközésnek

A hajdani chartás akciózások emléke kerítette hatalmába az összement baloldalt. Egymás szavába vágva festenek fel apokaliptikus piaci aggodalmakat. S miként tizenvalahány évvel ezelőtt, most is sejteni lehet, hogy nagy valószínűséggel mindent megtesznek a befektetők bizalomvesztéséért. Ha viszont ilyen borzalmas dolog, amikor valaki őszintén feltárja a valós gazdasági helyzetet – mint ahogy Kósa Lajos tette –, akkor miért nem vélekedtek így korábban is? Az első szabadon választott kormány idején éppen azért verte a vészharangot a ballib oldal, mert Antall József úgymond nem tárta fel a gazdaság valós helyzetét. Ha tehát most nagy bűn az igazmondás, az, hogy nem akarja egy új kormányzati erő rózsaszín maszlagokkal etetni ama szentséges piacokat, akkor kéretik utólag is megkövetni a mártírságot is vállaló miniszterelnököt, amiért hiénákként estek neki mondvacsinált ürügyekkel. Eszerint jól tette, hogy nem panaszkodta tele a nagyvilágot az állampárt által hátrahagyott nem is szekrénnyi, hanem egész temetőre való csontváztömeggel. Ami nagy bűnnek minősült a neoliberálisok szemében Antalléknál, azt most előírnák a második Orbán-kormány számára. De valóban meg lennének-e elégedve azzal, ha a Fidesz a piacok, befektetők állítólagos hiperérzékenységére való tekintettel hímezne-hámozna a megörökölt állapotokról? Naiv, aki ezt képes elhinni. Egyébiránt Antallra sem volt igaz, hogy ne akarta volna feltárni a valós helyzetet. Olyannyira el akarta mondani, milyen aknamezőkkel terhelt a szocialista hagyaték, hogy televíziós beszédet tartott. Amit az akkori tévéelnök – hátba döfve azt, aki a posztjára segítette – nem engedett adásba. A felvételt, ami közérthetően és megrázó szerénységgel magyarázta el a szomorú országállapotot, csak a miniszterelnök temetésének napján engedték levetíteni az akkori egyetlen Magyar Televízióban 1993 végén.
Ne tévedjünk hát, szó sincsen arról, hogy Kósa Lajos vagy Szijjártó Péter bűne a szókimondás volt. Ha másként nyilatkoznak, az árgus szemekkel és fülekkel figyelő balliberális klientúra később vagy másért csapott volna le. Pár hét múlva, mondjuk, amikor valamely kormánytag a megörökölt csőd közeli helyzetre hivatkozott volna, mint olyan fékre, amit nem volt gyerekjáték kiküszöbölni. Akkor az lett volna a hisztéria tárgya, hogy miért nem akkor kiabált a Fidesz, amikor az égő stafétabotot átvették. Miért csak utólag hánytorgat kígyót-békát a vétlen Bajnai-kabinetre, amikor már megoldódtak a gondok? De miről is beszélünk? Léteznek olyan tökkelütött piacok és befektetők, amelyek és akik nem a tiszta, egyenes beszédet szeretik, hanem a Remus bácsi és Az ezeregy sötét éjszaka szoci meséit, vagy az Ali baba és a negyven Nokia-dobozos rablót? Nem arról szól a muzsika, hogy beindult a balliberális vertikum és telejajveszékelte a nemzetközi médiatudósítói hálózatot? Mert úgy gondolták: eljött az idő, hogy azon frissiben-melegében beindítsák a nagy fúrót a trónjukat bitorló új kormány ellen. Természetesen nem a külföldi sajtót kell hibáztatni a hergelő-félrevezető kampányok miatt, ám azért megkérdeznénk, miért adta le a Bloomberg tévesen Szijjártó szavait, amikor ő elég világosan arról szólt a Reuters szerint: Gyurcsány volt az, aki csődről beszélt másfél éve és még büszke is volt rá, hogy az IMF segítségével tudta megmenteni az országot. Hogyhogy nem ütötte meg egyes nyugati médiumok ingerküszöbét az a penetráns fejlemény, amikor 25 milliárd dolláros mankóval kellett a béna és önhaszonelvű Gyurcsány-kormány hóna alá nyúlni más országok adófizető polgárainak keményen megdolgozott pénzéből? Meg aztán nincs egy cseppet túlértékelve a kormányerő nem is kormánytag nyilatkozóinak befolyásoló hatása? A mérleg egyik serpenyőjében nyolc év folyamatos deficit- és államadósság-növelő politikája még kelt felháborodást, a befektetők nem aggódnak pénzük biztonsága felől még az államcsőd közvetlen árnyékában sem. Ám jön az új kabinet, s pár nap alatt kóros riadalomba dönti a nyolc év hajmeresztő kormányzása alatt is birkatürelmű üzleti szférát. Életszerű ez a mese? Aligha. A komoly befektetőket valójában az a gazdaságélénkítő és egyensúlyteremtő intézkedési terv érdekli, az alapján ítélnek, amit Orbán Viktor a parlamentben ismertetett.
Varga Mihály is tisztázta a nemzetközi félreértéseket. Szerinte szerencsétlenek azok a nyilatkozatok, amelyek egy magasabb kockázati felárú országgal hasonlítják össze hazánkat. Az államtitkár egyértelművé tette, az előző kabinet számos valótlanságot, trükközést hagyott örökül, a hiánycél azonnali intézkedésekkel mégis tartható. Mennyivel lenne jobb, ha a kormány szuperszépeket mondana, fél szemét a forint árfolyamára vetve? Csak masíroztak volna ezzel tovább a lenini–gyurcsányi úton, aminek mindig még nagyobb csődhelyzet a vége. Senki sem mondja komolyan, hogy bárki elhitte volna a cukormázas nyilatkozatokat a gazdaság kiváló állapotáról, amikor eddig mástól sem volt hangos a közvélemény, mint a Gyurcsány–Bajnai-vándorcirkusz felelőtlenségétől.
Itt bújt ki a zsákból az ácskapocs. Bajnai Gordon és leszerepelt társainak megszólalásai azt valószínűsítik, hogy abban bíztak, nem meri az új kabinet felrúgni az álszent neoliberális háttér-megegyezéses rituálét. Aminek az a lényege, hogy az új kormány ne merje feltárni a valós helyzetet. Engedje magát megzsarolni, később pedig már saját elkenős nyilatkozatainak a rabjává válik. A tabula rasával vége szakadhat a szocialista hatalmi trükközés korszakának. Amelynek több évtizedre visszanyúló kádárista hagyományai vannak. Ki ne tudná, hogy már hetvenvalahánytól gyűlt az államadósság és a nyolcvanas évek elején, amikor az IMF és a Világbank tagjai lettünk, a hamis védernyő alatt valójában szántszándékkal növelték mitikus gólem méretűvé az adósságállományt, hogy az ország kiszolgáltatottsága egyszer s mindenkorra biztosítva legyen? Ezt a tradíciót folytatták az álbaloldaliak azzal, hogy nyolc röpke év alatt a GDP 53 százalékáról nyolcvanra dagasztották az államadósságot. Mert önálló gondolkodás és tehetség híján rászorultak a komprádormentalitásra; a szolgalélek szolgálandó hatalmat igényel.
Ezeknek a veszedelmes függési viszonyoknak akar véget vetni a nemzeti együttműködés kormánya. És ezektől az új, tiszta viszonyoktól iszonyodik az álbaloldali uzsorás- és spekulánstőke. Hogy mennyire félnek a rendezett, kavarásmentes gazdasági és közélettől? Mindenki képet alkothatott a szoci iszony mértékéről, aki látta az Orwell Állatfarmját idéző hangutánzó kórust, amit az MSZP frakciója előadott a T. Házban. Élőképszerű bemutatót tartottak folyamatos közbenyerítéseikkel arról, miért is veszítik el nagy arányban a választók bizalmát. Nem akarjuk elkeseríteni az operettszocdemeket, de senki sem hiszi el nekik, hogy a devizahitelesek miatt aggódnak, hiába rágalmazzák hazaárulással, egyéni haszonszerzéssel a Fideszt. Mesterházy Attila a Duna TV-ben úgy fogalmazott: meg kell vizsgálni, „nem-e (!) spekulációról van szó”. Majd kisvártatva, nehogy valaki véletlen nyelvtani balesetre gyanakodjon, megismételte a pótvizsgaérett mondatot. Nem tudjuk, „nem-e lenne” célszerű egy kis továbbképzés? Az elszólás szimbolizálta az egész, burkoltan diktatúrára törő szocialista szakértelmet. A mindenhatóság látszatát akarták elérni. De csak a mindentahóság képzetét sikerül kelteniük.