A bátorság gyakorlása

Egyetlen tőkénk és természeti kincsünk van: az életünk. Hiába szeretnénk rendelkezni vele, csak szakadozottan tudunk. Első esélyünk a tanulás kinyíló távlata lehet, ha megértjük, hogy mik szeretnénk lenni: orvos? kőfejtő? tehenész a Hortobágyon? birkózó? színész? netán olyan kisisten valahol, aki már csak repülővel tud közlekedni a világban?
Tízéves koromban én például Rózsa Sándor vagy Bogár Imre szerettem volna lenni, mert a házunkban a Biblián és a Petőfi-összesen kívül csak egy Bogár Imréről szóló könyv porosodott a vén gerendán. S ahol egy betyár árnyéka megjelenik, ott előbb-utóbb megjelenik egy másiké is. Persze, Kinizsi Pálról és Toldi Miklósról is hallottam ezt-azt, de ők nem a szegényeket védték, hanem csak a haza becsületét.

Ha olyan szavakat hallok a rádióból és a televíziókból, hogy borbarát, családbarát, állatbarát, legszívesebben venném az útlevelemet, s elutaznék lecsillapodni Grönlandba. De ugyanúgy égnek áll a hajam, ha a konszenzus szó csapódik a fülembe. Ez a szó a molyette kommunizmus hagyatéka. Álarcos szó, az akasztófák vidékének a tájszava. Egymaga legalább tíz magyar szót finoman eltett láb alól. Idézzünk fel a kiszenvedett fogalmakból néhányat: egyetértés, egyezség, közmegegyezés, hozzájárulás, jóváhagyás, rábólintás, megállapodás, véleményegyezés, rokonítás. Melyik vérszegényebb, mint a konszenzus?

Csak az a politika válhat meghatározó erővé, amelyet a szellem hagy jóvá s nem pusztán a nagy tömegekre hivatkozó indulat. Nem a megfertőződött demokrácia, amelytől az undor, a lélekmenés országos betegséggé válhat.

Egyre keményebb meggyőződésből vallom, hogy saját erejéből senki és semmi nem tud megszületni. Mindig szükségünk van egy másik élőre, aki titkos megbízatás nélkül is kiválaszt egy kicsike jászolt, hogy itthon érezhessük magunkat ebben a cifra világban.

Időnként észreveszem, hogy egyik-másik barátom, ötvenévnyi ismeretség után is „kimosolyogja” a népköltészet iránti elfogultságomat. Mindegyikőjük meghallgat, de ha mondjuk a népi szürrealizmusról beszélek, amely évszázadokkal előbb jelent meg a paraszti kultúrában, mint Bretonék, Aragonék, Eluardék, Desnosék európai kultúrájában – irodalmában, zenéjében, festészetében – mosoly siklik át rajtuk, hogy ez a Csoóri megint okosabb akar lenni, mint az egeret leső kismacskák.
Ilyenkor én barátian elkezdem őket ugratni. Például, megidézem nekik Karinthy Frigyest, a lenyűgöző gúnyolódás nagy mesterét, aki kortársait: Adyt, Babitsot, Kosztolányi Dezsőt, Szabolcska Mihályt és másokat úgy tud csak életre kelteni, mintha a poklok irodalomkritikusaként kizárólag fejjel lefelé fordítva tudná őket bemutatni, mivelhogy ez az egyetlen testhelyzetük, amely rejtett értékeiket is föltárhatja.
Ilyen kacskaringó után szoktam előállni újabb és újabb kacskaringókkal, amelyek azt bizonyítják, hogy ez a feje tetejére állított humor nemcsak az európai elvilágiasodás évszázadaiban jelent meg, hanem már a reformáció előtt is. Hol jelenhetett volna meg másutt, mint az egymástól különböző népek népköltészetében? Idézzünk föl egy betlehemes verset, amely a parasztkultúra észjárása szerint rúgott ki a megszentelt hámból:

Mennyből jövök most hozzátok.
Tudom, van sok pálinkátok.
Tudom, nagy disznót vágtatok,
hurkát, kolbászt csináltatok,
nálam nélkül megettétek,
hogy nem fájt a ti szívetek,
süljön ki a két szemetek.

Érdemes volna utána nyomozni, hogy hányadik században született meg ez a „bűntelen ünneprontás”, és mikor lett belőle vers.

A költészet Magyarországon mindig a bátorság gyakorlása volt. Nemcsak politikai értelemben, de erkölcsi és nyelvi értelemben is. A huszonnyolc éves József Attila egyetlen egy sorával is maradandót hagyott volna ránk: A Sárga füvek című versben ezt a sort írja le:

Hazám, az eladott kabát…

Őszinte szívvel mondom, hogy csak ámulni tudok a költészet nagyarányúságán.

Az ámulás szóról Mikes Kelemen jut eszembe. Az egyetlen magyar író volt, aki pontosan tudta, hogy neki egyetlen olvasója sincs. Mégis úgy írt, mintha volna.
Meghatódva gondolok rá. Fölkelek az asztaltól, kimegyek az erkélyre, s nézem, ahogy haragosan üldözik egymást a felhők.

Rajk László 1956. október 6-i újratemetésére nagyon sok író jött el a Kerepesi úti temetőbe. Legtöbben vegyes érzelmekkel vettek részt a görcsökkel együtt járó gyászszertartáson. Sőt, akadtak még olyanok is, akik a káröröm savanyúcukrát szopogatták csak, és azt dünnyögték: „Elvtársaim, több is jön talán.” Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: „Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna…”

Egyik-másik nagyokos ismerősöm azt duruzsolja a fülembe: higgyem el, minden társadalmi bajunk abból ered, hogy az értelmiség nincs hatalmon.
Az efféle mondatok engem nem érdekelnek. Mennyivel igazabb lenne a mondat úgy, ha azt mondanák: Sajnos, az értelmiség most sincs a helyén! Ne a hatalom után sóvárogjunk, inkább a csodák után.

Igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek.
A jó politikus szükségszerűen keddről szerdára, szerdáról csütörtökre oldja meg, illetve szeretné megoldani feladatát. Az író pedig nemzedékről nemzedékre.

Ahol nincs gondosan megszervezett felsőoktatás, ott a középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, az a sínpár, amely egyszer csak abbamarad a mező közepén.
A középiskola feltételezi az egyetemet. Mint a gyermekkor a felnőttkort. Ezért a komoly küzdelmek a határainkon kívül élő magyarok szellemi gondjainak enyhítéséért. Ha a tanulás befejezetlen, mint egy megzavart szerelmi állapot, természetes a szellemi elkallódás.
A magyarság Trianon utáni életképességét talán az bizonyította legerősebben, hogy minden elszakított területen született irodalom. Élénk, fölismerhető, jellegzetes: Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken. Úgy érzem, ez a lét akarata volt, magáé a mindennapi életé.

Az olvasás nekem mindig húsvéti pillanat is: föltámad bennem az írás izgalma. Nemcsak úgy, hogy húzom magam elé a sugalmazó, fehér papírlapokat, hanem úgy is, hogy olvasás közben az előttem folyó szöveget magamnak újra írom.

A szerző író