A csontvázak még a szekrényben vannak

Semmi sem tenne jobbat a magyar demokráciával, mint az, ha a 2010-es költségvetést vizsgáló tényfeltáró bizottság rátalálna azokra a csontvázakra, amelyeknek nem szabadna, hogy helyük legyen a büdzsé szekrényében. A kétharmados többség pontosan erre kötelez: megszabadulni végre azoktól a struktúráktól, amelyek gúzsba kötve tartják a magyar gazdaságot, csalásra kényszerítik annak szereplőit. Ezek a csontvázak a társadalom erkölcsét amortizáló, képmutató élősködést jelképezik. Találóan így nevezte el egy kutatócsoport azt a magatartást, amelynek a lényege a közpénzekre alapozott, ellenszolgáltatás nélküli megélhetés és gazdagodás. Ennek a képmutató, élősdi mentalitásnak a mintává válása nem egyszerűen túlköltekezést eredményez, hanem olyan adósságspirált, amelynek kezelése a hagyományos eszközökkel – csupán megszorításokkal – nem lehetséges. A képmutató parazitizmus nem magyar sajátosság, az unió nagy része ettől szenved. Görögországban bónuszt kaptak a közalkalmazottak, ha nem késtek el a munkahelyükről. Piacgazdaságban effajta premizálásnak nem lehet elkérni a forrását az adófizetőktől, mert azt az árat, amely ezt tartalmazná, senki sem fizetné meg. A képmutató parazitizmus hálójában vergődő országok ezért soha nem tudnak beszedni annyi adót, amennyiből a józan észnek ellentmondó élősdiséget finanszírozhatnák, ezért eladósodásuk törvényszerű.
A kemény piaci versenynek kitett, alacsony termelékenységű hazai kis- és közepes vállalkozói (kkv) szektor sem versenyképes olyan árakon, amelyek tartalmaznák az álszent élősködés finanszírozására szolgáló adókat. Csalni kényszerülnek: az alkalmazottak bérének egy részét zsebbe adják. Ha ugyanis ezt a keresetrészt leadóznák a piac által elismert GDP-jükből, akkor a vállalkozóknak nem maradna profitja. Demján Sándor közvetve ezt ismerte el a nemzeti konzultáción, amikor arról beszélt, hogy az általa működtetett kisvállalkozások nem rentábilisak, állandóan tőkét kell berakni a veszteségek pótlására. Demján Sándor nem engedheti meg magának, hogy az alkalmazottak bére után ne adózzon. De egy átlagos termelékenységű magyar kisvállalkozás nem tud olyan árakat elérni, amelyek eredményeként annyi GDP keletkezne, hogy abból minden adót megfizessen. Adócsalásra kényszerül, vagy otthonról kell behozni pótlólagos tőkét. Ha egy foglalkoztatottra vetítve egy vállalat a kkv-szektorra jellemző ötmillió forint GDP-t képes csak előállítani, és ha megfizeti a kétszázezer forintos havi bruttó átlagbért és az áfát, akkor a maradék GDP-rész alig fedezi a kamatköltségeket és az amortizációt, a profitról nem beszélve. Akinek a piac csak ezen a GDP-szinten ismeri el a teljesítményét, az törvényszerűen veszteséges lesz, vagy csalni kényszerül. Emiatt munkavállalók milliói csak úgy tudnak megélni, ha elfogadják a kétcsatornás bérezés számukra előnytelen feltételeit.
A multinacionális cégek GDP-termelő képessége a kkv-szektor átlagának négyszerese. Ha mindent leadóznak, akkor is kiemelkedően magas profit keletkezik. Nem csalják el ugyan a béreket terhelő magas adóknak azt a hányadát, amely a képmutató parazitizmus finanszírozására szolgál, ezt azonban beruházási adókedvezmény és támogatás formájában visszakapják, másképpen nem is jönnének hozzánk. Mindez még jobban alátámasztja azt, hogy versenyfeltételek mellett ilyen célra nem lehet adót elkérni, mert a piac szereplői nem tudják vagy nem hajlandók megfizetni. Vannak azonban más hazai nagyvállalatok is, ahol az egy foglalkoztatottra vetített GDP jóval meghaladja az átlagot. Ezeknek az árai azonban nem tiszta versenyhelyzetben alakulnak ki. Az egyik csoportba a nagy közszolgáltató vállalatok tartoznak, amelyek hatósági árszabályozás hatálya alá esnek. Áraik képzése az „indokolt” költségeken alapul, így a képmutató parazitizmus finanszírozását szolgáló adórészeket tartalmazzák, részben ezért is magasabb nálunk az áram és a gáz ára. De a közszféra is azért olyan drága, mert az állami munkáltató nem teheti meg, hogy a 750 ezer közalkalmazott bére után ne adózzon teljesen, beleértve a piaci körülmények közepette nem finanszírozható élősdiség fenntartására szolgáló elemeket is. Az alacsony hatékonyságú állami vállalatok működtetése is főként ezért kerül olyan sokba az adófizetőknek, és ezért nem marad érdemi forrás az alaptevékenység folytatásához, fejlesztéséhez szükséges eszközök pótlására és megújítására (BKV, MÁV). Olyasminek a fedezetét kell megfizetniük, ami a jó erkölcsnek ellentmond.
A magyar viszonylatban magas GDP-termelő képességű cégek másik csoportját azok a cégek alkotják, amelyek az állammal, állami vállalatokkal üzleti kapcsolatba kerülnek. Az állami megbízásokban érvényesített árak nem piaci árak, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a hazai közbeszerzések legalább 25 százalékkal túlárazottak. 2008-ban a képmutató élősködés eme tétele több mint 400 milliárd forintot vitt el a büdzséből. Ezek a korrupciós pénzek jelentős részben kikerülnek az országból, és csak egy újabb álszent megoldással, az offshore intézményén keresztül válhatnak élvezhetővé. Duplán éri veszteség az adófizetőket: lényegesen többe kerül az állami megrendelés, ugyanakkor megvalósulása során sokkal kevesebb adó folyik be. Ugyanis az állami megrendelések végső teljesítői, az al-alvállalkozók csak olyan nyomott árakon tudnak megbízásokhoz jutni, amelyeket adócsalás nélkül lehetetlen teljesíteni.
A túlárazott állami beszerzések mellett a képmutató parazitizmus másik nagy csontváza a viszsza nem térítendő támogatások osztogatásán alapuló vállalkozásfejlesztési rendszer. Hívei szerint egy forint állami adomány négy forint magántőkét mozgat meg, ezért az uniós források átcsoportosítása a vállalkozások számára a leghatékonyabb beruházásösztönzési eszköz. A támogatások megsokszorozó hatásában bízni azonban illúzió, mivel azok jelentős részéhez semmilyen magántőke sem társul. A csak adóelkerüléssel versenyképes hazai kkv-szektor egyik „innovációja” éppen az, hogy a feltupírozott beszerzési árakkal gyakorlatilag önerő nélkül, csak állami támogatással valósítanak meg olyan tervezeteket, amelyeket saját forrásból soha meg nem tennének. A támogatások osztogatása nem csupán az erőforrások megengedhetetlen pazarlásával jár, de egyben a klientúraépítés és a korrupció kikerülhetetlen terepévé válik. Érdemes példát venni a németekről, akik a minap elfogadott takarékossági programjukban végleg búcsút mondtak ezeknek. Az uniós forrásokat persze át kell csoportosítani, de egészen más célra: költségvetési tartalék formájában a maastrichti kritériumok – mint Magyarország számára a legfőbb közjó – teljesítését kellene szolgálniuk. A válságba került unió vezetői be fogják látni, hogy ez Brüsszel érdeke is. Olyan fegyelmező eszköz kerülne a kezükbe, amellyel valóban konvergenciára kényszeríthetnék a tagországokat, mert akik évről évre nem képesek javítani a maastrichti mutatóikon, azok elesnének ezektől az uniós forrásoktól.
A gazdasági életet megmérgező képmutató élősködés megacsontvázainak kiszórásával legalább hétszázmilliárd forintos forrása keletkezne az adócsökkentésnek. A támogatásokon alapuló rendszert felváltó új, az olcsó hitelezésre, a hitelgarancia ugrásszerű bővítésére és a magántőkével vegyített állami kockázati tőkére fókuszáló vállalkozásfejlesztés érdemi megtakarítást eredményezne a közszférában is. A drága, közpénzekből fenntartott elosztó apparátus átkerülne a versenyszektorba, ahol a kihelyezett tőke hozamaiból kellene eltartani magát. Egyből megszűnne a korrupciós késztetettség, és jelentősen csökkenhetne az állami bürokrácia.
Ha sikerül az álszent élősködés alapjait likvidálni, akkor az annak finanszírozására elkérni kívánt adórészeket sem kell felszámolni az árakban, és így nem kell csalniuk sem a hazai versenyszektor kis- és középvállalkozásainak. Csak ezzel lehet megfordítani az adósságspirált. A csalás kényszere alól felszabadítani képes adórendszer bevezetésének a képmutató parazitizmus kiirtása a feltétele. Ez valóban egy erkölcsi forradalommal érne fel. A vállalkozások innovációja végre nem a csalásokban merülne ki: a megtermelt jövedelemnek egyre nagyobb hányada maradna náluk, s ebből egyre többet tudnának visszaforgatni a vállalkozásukba – ez a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés feltétele. A nemzeti együttműködés rendszerének, az új társadalmi szerződésnek pontosan ez lenne a lényege. Ki a csontvázakkal végre!

A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem
Vállalkozásfejlesztési Intézetének docense