A futball esztétikája 5.

Infrakultúra

Van úgy, hogy a futball unalmas. Még akkor is, ha a néző, akinek a szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, nem teljesen elfogulatlan. Így volt ez a 2010-es labdarúgó-világbajnokság döntőjével is, mindent elő kellett kotorni elalvás ellen, még az emlékeket is. Minden idők legrosszabb döntője, aposztrofálják máris sokan, pedig nem kell sokáig hátrálni az időben ahhoz, hogy hasonlót találjunk. Az 1994-es amerikai döntő szintén elszomorító volt, ha nincs Roberto Baggio drámai magánszáma a végén (fölé durrantotta a tizenegyest, majd térdre rogyott, és akkor és ott nagyon egyedül maradt), a Brazília–Olaszország (0-0) szalonremire senki sem emlékszik már. De az egész tornára sem, ha New Jerseyben nem dől össze a kapu, és Maradonát nem meszelik el kokainfogyasztás miatt. Ami egyébként a dél-amerikai folklór szerves része, de Argentína mégis magára maradt, a Kárpátok Maradonájával (Hagi) kiálló románok intézték el őket. A térségnek egyébként is nagyon ment, a bolgárok Hriszto Sztoicskovval (Barcelona) az élen egészen a bronzmeccsig meneteltek, azon kaptak egy négyest a svédektől. Az viszont már elakadt a felejtésfaktorban, hogy az amerikaiak, akik soccernek nevezik a játékot, infrastrukturális alapon kapták meg a rendezés jogát, hogy Diana Ross énekesnő a megnyitón elszúrta a tizenegyest, és a kolumbiai Andrés Escobart a hazaiaktól elszenvedett vereség után egyszerűen agyonlőtték. A történet Marquez tollára való, és nyilván a CIA is vastagon benne volt, mondaná Woody Allen. És ott járt először három pont a győzelemért, és akkor tűntek fel a motorizált kiskocsik, hogy hamar elszállítsák az élettelennek tűnő játékosokat. És az amerikaiak azóta megtanulták a játékot. Lám, mi minden történik, amikor látszólag nem történik semmi. Ugyanezen a sporteseményen a bolíviaiak sztárja, Etcheverry csereként jutott szóhoz a németek ellen, majd mintegy négy perc után kiállították. Mint ha mi sem történt volna vele. Antihős, vagy inkább tragikus. Az Andy Warhol-i bon mot a felgyorsult időben. Négy évvel később már harminckét csapat vett részt a tornán, kitalálták az aranygólt, a románok pedig szőkére hidrogéneztették a hajukat, amikor továbbjutottak a csoportjukból. Káprázatosan néztek ki, átváltozás, alkímia. A futball a hősök játéka is, és akkor még elő sem jöttünk a gladiátoros párhuzammal. Az én hősöm ezen a világbajnokságon Diego Forlán volt. Elegáns, a foci Roger Moore-ja, és méltó finálét rendezett magának és a hazájának, amikor a kilencvenharmadik percben szétlőtte a felső kapufát. Aztán már csak a döntő következett, happy enddel, ahogy az egy romantikus drámától elvárható. Mert ugyan a labdarúgásban nem feltétlenül az igazságot kell keresni (a bíró pedig a játék tartozéka és a pálya része), de most talán mégis győzött a legjobb szereplők képében. A mindent eldöntő mozdulat pedig a legjobbé volt a legjobbak közül. Iniesta az autonómiáért harcoló Katalónia jelképe lett, innen már nincs feljebb.