Parádés cirkuszsátor, körben kamionokkal, tizenegy lakókocsival, kutyakennellel, felfújható medencével. Szomorú bohócmelódiát trombitálnak valahol, a pónilovak füvet ropogtatnak mélabús tekintettel. Lassan előadás lesz, két férfi strázsál a bejáratnál. A délceg testtartású bronzfényes ingben ácsorog, míg az idősebb fehér műanyag székre telepedett. A nyakában ezüstmedál szentképpel, élére vasalt nadrágja, vajszínű, hegyes orrú digócipője eleganciát hivatott sugallni. A másikra felnézve kérdi:
– Magának már ugrott kígyó? Volt egy feketém, rendszeresen felnyomta magát a levegőbe, s ott úszva közelített hozzám. No, elvettem a kedvét. Tudja, hogy kell bolond kígyót szelídíteni?
– Kézhez kell szoktatni. Ha nem fogdossa rendszeresen, elvadul.
– Igen!? – csodálkozik elnyújtott hangon. – Na, elmesélem magának.
– Mesélje, Ádám bácsi, nem szégyen a krokodilszelídítőnek sem a tanulás – feleli az álló férfi tiszteletteljesen.
– Így kell ezzel a talpspiccel egy lábon állni és ingerelni. Erre nekiugrik orral a cipője talpának. Mikor már huszadszor, harmincadszor is pórul jár, többet nem ugrik, s nem is harap. De ügyesen kell csinálni, nehogy oldalt kapja el a bokáját… Aztán csak simogassa, és megszelídül – fejtegeti a hetvenhét éves, fiatalos Ádám Mátyás cirkuszigazgató. Komédiás artista volt világéletében, ki másnak legyen délceg a testtartása, ha nem neki! A bronzinges halkan megjegyzi:
– Én csak sétáltatom az aligátoromat a cirkuszunkban, sok mindent nem tudok vele kezdeni. Viszont a Schneller Karcsi kézzel kinyitotta a száját a szelíd aligátornak, s belehajtotta a fejét a fogai közé.
Amúgy Kurecse Istvánnak (Stefán) a kétméteres hüllő mellett több tigrispitonja van, köztük egy négyméteres, meg patkányokat is szelídít, sűrű fogazatú létrára futtatja fel őket. A direktor nem ájul el a hallottaktól:
– De nem engedte el a hüllő éles fogas száját, nem ám! Amúgy volt egy másik kollégánk, aki beleharapott még az oroszlánjába is.
Zselézett hajú társaság jön gyermekekkel, a sztorizás hirtelen félbeszakad. Körbenéz az igazgató, csettint az egyik cirkuszos gyermeknek.
– Szabrina, szólj a Bettikének, hogy jönnek jegyért! Aztán felém fordulva magyarázza: – Fél nyolc után vagyunk, ilyenkor szoktak megindulni.
Muki, a bohóc sminkel a pislákoló villanykörténél a lakókocsijában, Zeusz, a kutya két lábon szökdel, ahogy tanították, a késdobáló hideg nyugalommal végigsimítja kezét a pengéken. Lassan ki kellene már gyulladniuk a cirkusz piros-kék-sárga fényeinek.
Az Adams–Colosseum Cirkusz februárban kezdte turnéját. Minden társulatnak megvan a bevált útja. Ádámék tizenegy lakókocsival, két kamionnal és néhány teherautóval februárban Székesfehérváron kezdték, a tűzoltóság verte le a havat a harminchat méter átmérőjű ponyváról. Majd tavasztól Győrben, Szombathelyen léptek fel, áprilisban pedig Pécsett vertek sátrat. Itt megtorpant a körútjuk, ugyanis leszerződtettek egy harmadnyi cirkuszműsort állatokkal, de a fellépők nem csatlakoztak hozzájuk. Oroszlános, tigrises, lovas vegyes szám bővítette volna a műsorukat idomított vízilovas bemutatóval kombinálva. Az történt, hogy április elején Katarban lejárt az állatidomáros olasz társulat szerződése, de az arab országban a határon a lovaknál betegséget találtak, s egészségügyi okokra hivatkozva lelőtték az állatokat. Az oroszlán, a tigris és a víziló karanténba került, a mai napig ott van. Ádámék összeszokott társulata most Balatonfüreden játszik.
– Ha ismerem a várost, általában tudom, hol szokott állni a cirkusz, a tulajdonosokkal egyezek meg a helybérletről, ismeretlen településen személyesen nézek ki a csapatnak egy alkalmas területet. Nem mindegy, hogy a vásártéren verünk sátrat, ahová ma már nem megy ki a közönség, vagy bent állunk egy lakótelep közepén, ahová csak lesétálnak a házakból az emberek. Megrendeljük a villanybekötést, megyünk a vízműhöz, nagykereskedelmi lerakatokban megvesszük a büféhez szükséges élelmiszereket – avat a háttérmunkálatokba Ádám Mátyásné Etelka cirkuszvezető, galléros artista. A szakmában ismert nevén az idősebb Martini lány, a Kis Szolanzs, avagy másik művésznevén Evelyn.
– Édesapámat a Martini néven ismert Jovin Mártont ágyúból lőtték ki, édesanyám, Szolanzs (Spielmann Etelka) a plafonon járt. A hatvanas években Párizsban második Gagarinként hirdették a Cirque d’Hiverben előadott produkciót. Apám az ágyúcsőbe lábbal lefelé bebújt, ekkor édesanyám a cirkuszi sátor tetejéről fejjel lefelé lógva egy másfél méter átmérőjű karikát tartott a kezében, amelyből aranyeső hullott, majd azon keresztül röpült apu, s végül egy hálóban landolt. Tizennyolc méter magasra szállt, és harminchat méteres ívet tett meg.
Ádám Mátyásné Etelka magántanulóként végezte az elemi iskolát, hiszen évről évre Dániától Algériáig ezernyi helyen léptek fel. 1956-ban Csehszlovákiában kapott a születésnapjára egy tűzpiros tornászcipőt, elhatározta, hogy attól fogva próbál. Kilencéves korától lép fel. Akrobatikával kezdte ugródeszkán, talajon, kézállási, hajlékonysági munkákkal. Saját bevallása szerint lány létére égetnivaló gyerek volt, a konyhaajtó bánta, hogy spanyol módra csípőből dobálta a kést. De megjegyezte, amit az apja tanított. Ez a fellépések alapja. „A sikered ötven százaléka a megjelenéseden múlik. Kinyílik a függöny, és az is számít, ahogyan kilépsz az emberek elé. Milyen a kosztüm, milyenek a fények, milyen a zene, mit adsz elő, és hogyan, egészen addig, amíg a produkció befejeztével eltűnsz az emberek szeme elől. Finom a paprikás krumpli lábosban is, de herendiben egészen más.”
Fellépett Tito előtt egy szilveszteri műsorban, negyvenen felül zsonglőrködött, majd kutyákat idomított, s modellnek állt a tizenkét éves fia késdobáló gyakorlataihoz.
– Csak úgy, lazán?
– Először megtanulta a deszkába úgy beledobni a kést, hogy beléálljon, aztán felrajzoltuk a körvonalaimat, na, bele ne dobd, majd odaálltam, s közöltem: Drága fiam, ha belém vágod a kést, akkora pofont kapsz, hogy leesik a fejed. Néhány hét alatt megtanult mindent – válaszolja.
Előfordult, hogy Ádámék három évig nem jöttek haza Törökországból. Magyar kamionosoktól tudtak venni magyar konzerveket, s az olyan kincs volt számukra, hogy napokig is eleszegették. Azt állítja, elmúltak a régi szép idők. Hatszáz ember fér be a sátrukba, de huszonöt éve nem volt már telt házuk. Valamikor, régen megállt az ember egy falu szélén, elkiáltotta magát, hogy megjött a cirkusz, és özönlött a közönség. Ma már nincs külön szervezőjük, sem reklámozásért felelős emberük, sem sátorállító építőmunkásaik. Maguk csinálnak mindent, ha engedik nekik, ugyanis egyes településeken nem lehet hangosbemondózni, plakátolni. Ahogy libben a függöny, látni, bent néhány előadó már beöltözve várja a gongütést. A baj az, hogy még mindig kevesebb a néző, mint a szereplő. Egy óra negyvenöt perces a műsoruk.
– Görgőegyensúlyozóként kezdi a menyem öccse, aki később kirohan a sátorból, és a lakókocsijukban átvedlik bohóccá. Jönnek a bűvészek, a pónilovak s a levegőszámok. Kígyókkal lépnek fel a lányok, majd színpadra lép a tűznyelő, illetve szöges deszkára fekszik a menyem édesapja, ő a fakír és erőművész – ismerteti programjuk első felét az asszony. Amúgy az Ádám család tagjai összesen hat cirkuszban ténykednek, egyik lányuk most a közelben dolgozik a társulatával, Zamárdiban állítottak sátrat. A lánynak hat gyermeke van: hat hónapostól a tizennyolc évesig. Három fiú, három lány. A hat hónapos és a kétéves még „várólistán” van, a többi hétéves kortól lóhátról zsonglőrködik, az előadásokon artistamutatványokat végez. A tizenöt éves kislány kilencéves korától lengőtrapézos, a legidősebb fiú kézenállószámot ad elő.
– Átok ez a szakma, olyan, mint a drog. Még aki felnőttként csöppen bele, az is benne marad. Örök vándorok vagyunk, néha hazamegyünk, megnézzük, minden rendben van-e, kiszellőztetünk, és utazunk tovább.
Mellettünk valamiért csaholnak a középuszkárok: Zeusz, Apolló, Riky és Betty. Riky és Betti már fellépnek, a másik kettőt is tegnap már bevitte előadásra, hogy szokják a közönséget. Hat kutyájuk volt, de kettőt elloptak tőlük még áprilisban, előadás alatt.
– És a többi állat?
– A közönség első kérdése, milyen állatok vannak. A kígyókon és a kajmánon kívül semmi. Korábban volt tigrisünk, két szibériai barnamedvénk, amelyeket cumisüvegből etetve neveltem fel, de a teljesíthetetlen feltételek miatt már nem tartunk vadállatot. Előírták, hogy a medvéknek állatonként 175 négyzetméternyi területet biztosítsunk, de ezt a védőkerítés drágasága miatt betartani lehetetlen.
Nehezen lendül be a nyári forgalom. A bevételből félretenni képtelenek, ezért egyfajta üdülésként veszik a balatoni jó időt, és közel van a víz is. Az őszi szezonban három hónapos időtartamra Tuniszba hívják a társulatot.
– Papíron is megegyeztek?
– A csudát! Minden írásban van egy kiskapu. Ha az embernek a szava nem ér semmit, akkor megette a fene. Huszonnégy embert vittem ki az öbölháború évében Damaszkuszba dolgozni. Kellett a vidámság. Egy darab papírunk sem volt, mégis minden este megkaptuk a fizetést, és nem volt olyan kívánsága a csoportnak, hogy az ne teljesült volna.
A kamionokhoz kötött sátorponyvába próbál belekapaszkodni a szél, de nem tudja megemelni a sarkokat sem. Viharfelhők gyülekeznek, kiszámíthatatlan, hogy az előadásra mennyien jönnek.
– Nagypapám Berlinben börtönőrparancsnok volt, s egyszer megjelent ott egy cirkusz, amelyben a nagymamám műlovarnőként szerepelt. Megszerették egymást, s a nagyapa odébbállt a cirkusszal. Évek alatt a legjobb artista lett, a trapézt két kisujjal fogta, így ni – mutatja a bejárati széken ülő Ádám Mátyás, akinek kétszázötven-kétszázhetven éve komédiások az ősei. A bronzinges krokodilszelídítő s jómagam is tátott szájjal hallgatjuk.
– Volt egy trükkje, amelyet nem sikerült megtanulnom. Földobta a tojást, és porcelántányérral úgy elkapta, hogy még repedés sem keletkezett rajta. Hányszor próbáltam, ne tudja meg, hogy néztem ki! Volt meg egy kunsztja. A hegyénél fogva kardot állított a homlokára, s a fegyver nyelébe a segítői még húsz kardot nyomtak. A rettenetes súllyal így mászott fel és le egy szobafestőlétrán. Az volt a kívánsága, ha meghal, amikor a cirkusszal megyünk át a Dunán a komppal, a kardokat dobják a folyó közepébe, nehogy az unokái kísérletezzenek a műsorszámával, és kiszúrják a szemüket.
Ádám Mátyás az édesapja társulatánál, az Ádám Nemzeti Cirkusznál kezdte a háború előtt, majd a Szivárványnál, a Royal Americanónál, az Amazonasnál folytatta a karrierjét. Univerzális társulati tag, majd vezető volt. Zsonglőrként, bűvészként, légtornászként, akrobataként, állatidomítóként, késdobálóként, görgő-egyensúlyozóként is megállta a helyét. Dobott, kapott, szaltózott előre és hátra. A homlokán volt egy hat méter magas cső, s azon állva tornászott egy kollégája.
– Nem fájt a homloka?
– A homlokom? Tartottam vállon, lábon és a fogamon is. Dolgozott a cső a súly alatt, meghajlott. És mégis imádjuk azt, amit csinálunk. Itt van például a fakír-erőművész. Tizennyolc évesen vettem fel a cirkuszhoz, de nem bírja abbahagyni. Eltelt azóta vagy harminc év.
– Sose akart kiszállni?
Elkomorul az idős férfi arca. Maga elé mered, majd végigfuttatja a tekintetét rajtam: mondja, ne mondja?
– Eladtam mindent, és nyitottam Szentendrén öt üzletet: három butikot, egy cukrászdát és egy virág-ajándék üzletet; higgye el, egyáltalán nem ment rosszul! A feleségemmel jártuk Olaszországot és Törökországot, fagylaltgépeket, vitrineket hoztunk haza, meg rengeteg butikárut. Másfél év kellett hozzá, és egy vasárnapi ebédnél elém állt a család. „Apa, lenne egy kérésünk. Ha egy nap csak egyszer eszünk, és akkor is zsíros kenyeret, nem számít, de csináljunk újra cirkuszt!” Így aztán eladtam mindent, s újrakezdtem. Szép házam volt Szentendrén, de a lakókocsiban fogok meghalni, mint a nagypapám és az édesapám.
– Mikor volt ez?
– Nálam már nem állnak meg a számok, nem tudom. Még a lányom lány volt, lehetett vagy jó húsz éve. Ő az, aki kétévesen kezdte a szakmát Koppenhágában. Tálcán bevittem, a nyakában volt a kígyó… Nagyon jó artisták az unokáim. Azt mondom, világhírűek, bár még nem jártak külföldön, de annyira ügyesek, hogy eljutnak Las Vegasba is. Képzelje el, szalad két ló, és a gyerek egyikről átszaltózik a másikra. Tizenhét éves.
Ádámné siet hozzánk, idegesen eldobja a cigarettát. Nagyon kevés a néző. Öt percen belül el kell dönteni, hogy megtartják-e az előadást. Ha nem jön több érdeklődő, az ötszáz forintos jegyárral számítva tízezer forint alatti bevételre számíthatnak. Nem fejenként, összesen. Például nyolcszáz forintot kaphat a trapézművész, ha ma este ki nem töri a nyakát. Ide tartozik: Ádámék fia tavaly lovasbalesetet szenvedett. Lovon állva zsonglőrködött, miközben egy földre esett buzogányt vissza akart dobni a színpadra egy apuka. A ló a látóterében megjelent tárgy miatt megugrott, a nézőtérre zuhanó fiú három bordája tört, a veséje roncsolódott az eséstől, ezért vissza kellett mondaniuk egy tavaly őszre kötött észak-olasz szerződést.
– Hányszor elfűrészeltem ezt a nőt a színpadon – elmélkedik a bejáratnál ülő családfő. Ugródeszkáról csinálta a hármas szaltót biztosítás nélkül. Főóberman volt, aki az embergúla legmagasabb fokán állt, s onnan ugrott karosszékből két lábra. Soha nem vitatkoztunk, harminckilenc évi házasság alatt csupán négy reggel nem vittem neki az ágyba a forró kávét. A kávéért cserében szertartásszerűen betesz a mikróba egy tepertős pogácsát.
Ahogy elsiet előttünk Imola, a légtornász, régi emlékeket hoz fel az idős emberben. Beszél a világ legjobb trapézművészéről, aki nyilas volt, és a horogkereszt tetoválást jajszó nélkül kivágatta a karjából. Olyan ember volt, aki fejen állt a lengő trapézon, s a lábával szteppelt.
– Egy utánfutós Barkasszal mentünk fellépni Szíriába. Jugoszlávia–Bulgária–Törökország útvonalon haladtunk. Megállít egy török rendőr, és a maga nyelvén közli, hogy százzal hajtottunk, ezért megbüntet. Törökül válaszoltam neki: Ha te ezzel százzal mégy, akkor ezt a szerelvényt így, ahogy van neked adom! Megdöbbent a fakabát.
– Te tudsz törökül? – kérdezte.
– Persze hogy tudok. Nagymamám török volt, nagyapám német, a papám cseh, az a
origo.hu
Itt egy gomb az autóban, amit tízből kilencen nem ismernek
