A megkésett rém

Hogy milyen szerepe volt ebben Biszku Bélának? A közvetlen felelősséget a kivégzésekért ő vállalta mint belügyminiszter, mellette az igazságügy-miniszter és a főügyész, mögöttük Marosán György, az adminisztratív ügyekért felelős KB-titkár, az egész Politikai Bizottság

A Heti Válasz publicistája jól látja, akinek nem borsózik a háta Biszku Béla nevének hallatán, az nem tudja, mi volt a közelmúlt történelmében. Hát nem is. Biszku most olyanná vált, mint az amerikai mítoszban Szaddám Huszein, a rém, a gyilkolás, az abszolút rossz megtestesítője, aki évtizedekig lapult, amíg két ügyes újságíró be nem cserkészte és szóra nem bírta.
Készítettek vele egy amatőr dokumentumfilmet, aminek a felvezetése nem volt sportszerű. Nem annak adták ki magukat, akik, később ezt tisztázták. Akkor Biszku Béla elzavarhatta volna őket, de a jelek szerint az agg belügyminiszter inkább többször és hibátlanul felmondta védőbeszédét. Ennek ismeretében Mihancsik Zsófia újságíró röhejes túlzásokra ragadtatta magát. Írásában a film készítőit szégyenkezésre és elbujdosásra szólította fel. „Biszku Bélának is vannak emberi jogai.” Ó, már hogyne! A kérdés Mihancsik Zsófiához az, hogy mi a fene történt, ami miatt égi magasságokba emelkedve szórja a villámokat kicsiny kezeivel. „Hogy jogállam van és erkölcsi szabályok, csalárd módon senkinek nem férünk a bizalmába, senkiből nem szedünk ki vallomást és főképp nem lobogtatjuk nyilvánosan” … és a többi. De a tombolás igazi célja, hogy az írás végén kimondja a jövőt, az orbáni jövőt: „Ha viszont ebben a világban kinek-kinek szabad belátására, önkényes döntésére van bízva, hogy mit tehet meg embertársával, és mit nem, akkor ez a világ Biszku Béla rendszerénél is rosszabb.” Hű, a mindenit. Igaza van a szerzőnek, és kérem, véleményezze azt a két könyvnek nevezett felmosórongyot, amiket Kende Péter fércelt össze Orbán Viktorról. Azokban minden Kende „önkényes döntésére” volt bízva, a rengeteg pletyka, az aljas sejtetések és városi legendák szabad kezelése, amelyekkel kétszer próbálta padlóra küldeni Orbán Viktort. De azzal is beérem, ha Mihancsik Zsófia hozzászólna egy, az ÉS-ben jegyzett cikksorozathoz, amit Lovas Istvánról és legbelsőbb magánügyeiről szedtek össze pénz nem számít alapon külföldön a szerzők. Ez nem érte el Mihancsik ingerküszöbét.
Elérte viszont a megtorlások belügyminiszterével készült portréfilm. Azt írja másutt, hogy „1990-ben olyan törvényeket hozhattunk volna ellenük, amilyet akarunk, legfeljebb véres rendszerváltásunk lett volna, de hát az igazság sokak szerint megér némi embervért”. Nem tudom, kire céloz, de a rendszerváltás első percétől az volt a cél, hogy a bűnösöket csupán nevezzék a nevükön, mást, elég gyáván, nem is akartunk. Az 1956-os forradalom után viszont bőven folyt az embervér. Többek közt Biszku Béla parancsára is. Még kevesellte is a „fizikai megsemmisítéseket”. Természetesen nem saját kezdeményezésére történtek a letartóztatások és kivégzések. Nezvál Ferenc akkori igazságügy-miniszter szerint: „Kádár személyesen vezette az ellenforradalmárokkal szembeni elszámolást. Minél gyorsabban le akarta zárni ezt az egész ellenforradalom ügyet.” Ugyanakkor erőlködött, hogy mindez jogilag megalapozott legyen. Ami persze lehetetlen volt, hiszen még a bizonyítás is az ítéletet segítette. Kádár úgy képzelte, hogy sorakoztassák fel az ellenforradalmárokat, aztán végezzenek ki 5-600 embert, majd 30 ezret „vágjanak börtönbe”. Az utolsó kivégzéseket 1961 augusztusában hajtották végre. Ma sem tudjuk, hány valós áldozata volt a forradalomnak, bizonyos statisztikák elfedik a valóságot, így maradt 341 a kivégzettek száma.
Hogy milyen szerepe volt ebben Biszku Bélának? A közvetlen felelősséget a kivégzésekért ő vállalta mint belügyminiszter, mellette az igazságügy-miniszter és a főügyész, mögöttük Marosán György, az adminisztratív ügyekért felelős KB-titkár, az egész Politikai Bizottság (lásd erről Roger Gough: Kádár János a jó elvtárs? JLX kiadó, 2006). A teljes megtorlási mechanizmus a pártvezetés műve, ők találták ki, hány embert kell letartóztatni, bebörtönözni, kivégezni. Ismerjük Mansfeld Péter történetét, de volt olyan nap, amikor egész csapat fiatal felkelőt akasztottak fel. Kegyelemi kérvényük el sem jutott Kádárig. Az sem igaz, hogy Biszkunak semmi szerepe nincs Nagy Imre halálos ítéletében, Andropovval értekezve kapta a parancsot: titkos tárgyaláson hozzanak hat halálos ítéletet. A pert azonban többször elhalasztották a világpolitika alakulása és a szovjetek kívánságára, míg végül egyhangúan meghozták a döntést. Donáth Ferenc eredetileg rajta volt Biszku kivégzési listáján, a legenda szerint Kádár húzta ki onnan. Biszku tehát behelyettesíthető bármilyen névvel az akkori kemény magból Apró Antaltól Gáspár Sándorig, Hollós Ervinig vagy Marosán Györgyig. Hogy most Biszku körül tapintható a gyűlölet és felháborodás, a kései rossz lelkiismeret is motiválja.
Az a példátlan tudatmosás és ködösítés, amit a Szabad Demokraták Szövetsége évekig elkövetett, hirtelen letisztult, és egy dokumentumfilm elérte azt, hogy a tömegek ébredezzenek: Mit csináltak velünk 20 évig? És kik? És mi az, hogy nem felelt senki az ÁVH-s gyilkosságokért, ’56-ért, ’68-ért, a lánchídi csatáért, 2006. október 23-ért? Hogy ez már senkit nem érdekel? A szabad demokraták évekig hajtogatták, hogy nem kell ide semmiféle ügynöktörvény, a múlt nem érdekli az embereket. A szocialisták, mint érintettek, hevesen szekundáltak. Mindenkinek ajánlom olvasásra Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor Elhallgatott múlt, a pártállam és a belügy című könyvét. Pontos képet kapunk a politikai rendőrség működéséről, a belügyi szervek technikájáról, a hálózatról, amely még ma is irracionális félelmet okoz. Egy példa: az 1956 után nyilvántartottak száma 650 ezer fő volt. Ha egy 10 milliós országban ekkora apparátus kémkedett, besúgott, figyelte és vegzálta az állampolgárokat, ennek a költségvetése ezermilliárdokra rúghatott az évek során. Képzeljük el, ha ezt az ország és az emberek boldogulására fordítják. A másik információ, hogy azok a személyek, akiket felelősségre lehetne vonni, már nemigen élnek. Biszku őskövület, akivel Kádár 1978-ban leszámolt, mert amellett, hogy ellenezte a gazdaság liberalizálását, Moszkvába járt árulkodni, amiről Andropov azonnal szólt a főtitkárnak. Marosán György még belépett a Munkáspártba és uszodába járt, mint ahogy Kádár csendes dühvel nézte, hogy Biszku annak idején délutánonként lelépett teniszezni, miközben ő késő estig dolgozott.
Nem most kellene Biszkut elátkozni, inkább azon kellene gondolkodni, kinek a bűne, hogy a magyar nemzet nem óhajtotta ezt a sötét dágványt maga körül lecsapolni. Fontosabb dolga akadt? Gorenje, nyaralás Olaszban, új plazmatévé? Vagy előbb a túlélés, aztán a felejtés? Ma ez úgy megy, hogy amikor a híres filmrendezőről kiderül, hogy évekig besúgta a társait, a regnáló miniszterelnök nyilvános helyen ölelgeti. A másik, hogy itt a barátom, ügynök volt ugyan, de nagyon rendes gyerek. A volt ávósokat a kegyetlenkedés titokzatossága lengi körül, dehogyis szégyellik a múltjukat. A film leggyengébb pontja, hogy Biszku Béla miért nem kér bocsánatot? Miért? Ez tartja életben, a meggyőződés, hogy jogszerűen, helyesen és a magyar dolgozó nép javára járt el. Azt hiszem, hogy már mindennel elkéstünk, de legalább ne legyünk Mihancsik, aki szerint a ma legnagyobb problémája: „De hova bújjon, milyen mélyre merüljön az ember sok millió elszabadult, bosszúszomjas partizán elől?” Ezt a marhaságot elképzelni is súlyos megpróbáltatás.
A valóság ugyanis sok millió, becsapott és szellemi kiskorúságban tartott magyar ember, akiknek gyerekei a partizánokról azt hiszik, hogy partizónák a siófoki Coke Club Beachen.