Az államfőjelölés margójára

Mindenki Schmitt Pál politikai karrierjét rajzolgatja tollával. Némelyek múltját, mások jövőjét boncolgatják, s kifejezetten személyre szabottan teszik fel a kérdést: alkalmas-e köztársasági elnöknek, s ha a kérdést Orbán Viktor már megválaszolta igennel, akkor milyen köztársasági elnök lesz majd, ha augusztusban hivatalába lép? Politikatudományi axióma, hogy politikust és korát – vagyis szűkebb-tágabb politikai, társadalmi környezetét, s ezek meghatározottságát – nem lehet elválasztani egymástól, ugyanakkor hibázik az elemző, ha a karriert mint determinált állomások sorozatát rajzolja meg.
Ugyanez igaz Schmitt Pálra is. Személyes karrierjét hiba lenne úgy megrajzolni, mintha ennek minden lépcsőfoka a köztársasági elnökséghez vezetett volna, s ugyanígy tévednek azok is, akik pusztán jolly joker szerepben a véletlenek sodrásában államfői székbe vetett karrierként rajzolják meg pályáját. (Az elmúlt napok bőven adtak mindkettőre példát.) Az érdemi viták azonban három nagy kérdés körül forogtak a 2010-es államfőjelölés kapcsán. Az első, hogy a hivatalban lévő, korábban Fidesz által támogatott Sólyom László, vagy más személy lesz a Fidesz jelöltje? A második kérdés, hogy ha más személy lesz, akkor a sok – suttogva vagy nyíltan – szóba hozott jelölt közül ki lesz és miért Orbán választottja? S végül a harmadik kérdés: mi várható az új jelölt személyétől az államfői tisztségben?
Nos, nézzük az első kérdést. A 2005-ös választáson Sólyom László, mint a civilek, a Védegylet jelöltje a pártos, s így nem független Szili Katalinnal szemben nyerte el a Fidesz bizalmát. Nyilván a Fidesz korábbi szimpátiája mellett egyben ellenzéki logikáját érvényesítette Sólyom személyének támogatásakor. Személyének befutását ugyanakkor korántsem gondolták egyértelműnek, hanem inkább az MSZP–SZDSZ koalíciós viták felerősödését várták jelölésétől, s azt, hogy Sólyom alkotmányozó szerepének elvitathatatlansága nagyobb súlyú lesz az MDF és az SZDSZ esetében, mint Szili Katalin lágyabb MSZP-s éneke.
Mindemellett már a jelölés folyamata is Sólyom pártpolitikától való függetlenségét mutatta annyiban, hogy személyesen a szavazás előtt nem egyeztetett egyetlen őt támogató frakcióval sem, s elnökké emelkedése kifejezetten Áder János MSZP-t csőbe húzó parlamenti „ügyes húzás”-ának volt köszönhető. Vagyis Sólyom elnöklete eleve egy ellenzéki jogtechnikai politizálás közepette fogant. Személyének függetlensége, valamint alkotmánybírói időszakából is ismert aktivizmusa a Fidesznek mint ellenzéki pártnak volt fontos – a puszta jogtechnikai győzedelmeskedésen túl az MSZP fölött. Sólyom alkotmányjogászként, jogtudósként őrködött az alkotmányosság felett akkor, amikor talán a legnagyobb szüksége volt erre az országnak. Belpolitikai aktivizmusa, gyakori normakontroll kérése az Alkotmánybíróságon (AB), vagy a törvények visszaküldése az Országgyűlésnek, valamint a 2006. őszi események kapcsán szavának felemelése a Gyurcsány Ferenc okozta morális válság miatt Sólyom szemszögéből a demokrácia védelméért volt fontos. A Fidesz szempontjából azért, mert az MSZP–SZDSZ koalícióját és hatalmát gyengítették.
Sólyom azonban önállóságát, s örökös alkotmányos zsinórmértékét leginkább a köztársasági elnök jogkörébe utalt állami tisztségviselők jelölése kapcsán mutatta meg. A szervilis gyakorlatot, amely eleve örökös pártjelöltekké és formálissá tette az államfő jelöléseit, megszakadt Sólyom ebbéli gyakorlatával. E téren volt az első fennakadás közte s a Fidesz frakciója között. Sólyom alkotmányjogi aktivizmusa viszont nem politikai kurzus függvénye volt. A Fidesz kétharmados választási győzelme utáni gyors törvénygyártásra Sólyom szintén csak az alkotmány prizmáján keresztül tekintett, s látását nem homályosította el a győztes politikai mámora. Két törvényjavaslatot vissza is küldött az Országgyűlésnek megfontolásra – csakis szakmai krédójának engedve –, s ezzel, valamint az AB-határozatok által írt „láthatatlan alkotmány” melletti kiállása a parlament alakuló ülésén el is döntötte sorsát. Ami jó volt a Fidesznek ellenzékben – az alkotmányjogi aktivizmus –, az kevésbé kellemes kormánypozícióban. A kérdés, hogy Sólyom vagy más?, végleg eldőlt: más.
A második kérdés: ha más, akkor ki?
Az ellenpontozás Sólyom sorsának eldöntéséből adódott. Valaki olyan, aki nem az alkotmány kizárólagosságát tartja majd legitimitásának alapjául, és nem alkotmányjogi aktivizmus jellemzi, hanem megválasztását politikailag értelmezi s ezt személyesen Orbán Viktortól, az új kétharmados többségtől, valamint az emögött álló társadalmi-politikai akarattól származtatja. E ponton eldőlt tehát az a kérdés is, hogy „független” vagy „pártos” legyen a köztársasági elnök személye. Ugyanis annak semmi értelme nem lett volna, hogy Sólyommal szemben egy másik független jelöltet állítsanak, aminek szánhatták volna az új kormánypártok Vizi E. Szilvesztert vagy Tőkés Lászlót. Mert ha már függetlenségről beszélünk, ők mindketten gyengébb jelölteknek bizonyultak volna a már hivatalban lévő Sólyom Lászlóval szemben.
A magyar politikatörténet legszebb hagyományai közé tartozik, hogy miniszteri tárcát, magas állami tisztségeket és közméltóságokat a nagy presztízsű tudós-politikusok köréből töltenek be. Eötvös, Trefort, Lónyai, Berzeviczy és még sokan mások egyszerre álltak a tudományos intézmények és az állami tisztségek legmagasabb grádicsain. Pálinkás József MTA-elnök személye e hagyományok alapján vetődött fel az államfői tisztségre, ám a Fidesz, s Orbán Viktor szempontjából személye is, az új kormányzati irányvonal kétharmadát megtestesítő politikai mérlegen lett megmérve, s e mérleg másik serpenyőjében végül Schmitt Pálnak a pártelnök-miniszterelnök személyéhez és a kétharmadhoz kötődése többet nyomott Pálinkás József tudós-politikusi karrierjénél. S így el is érkeztünk a harmadik kérdéshez, milyen jelölt, és mi várható Schmitt-től?
Schmitt Pál a fenti logika szerint látszólag tényleg ellenpólusa Sólyom Lászlónak. Nyíltan pártjelölt, aki elnöki székét politikai lojalitás alapján kapja, ugyanakkor nagy parlamenti többség áll mögötte. A pártos kötődést ez utóbbi tény közjogi értelemben enyhítheti, hiszen Göncz Árpád 1995-ös államfővé választása óta Schmitt Pál a második elnök, aki mögött a parlament kétharmados többsége első körben sorakozhat fel. E tény, vagyis, hogy nem keserű paktumozás és ügyeskedő jogtechnikai politizálás adja legitimitásának alapját, hanem az alkotmány által előírt kétharmados politikai többség, szilárd elfogadottságot adhat számára. Fideszen belüli tisztségviselése, korábbi pártpolitikai szerepvállalása, karrierjének Orbán Viktortól való személyes függése viszont természetesen veti fel azt a kérdést, hogy mennyire lesz Schmitt a törvényhozás alkotmányos őre, netán mennyire lesz képes, illetve fog ténylegesen ellentmondani az esetlegesen alkotmányos hibákat elkövető kormánnyal s fideszes parlamenttel szemben?
Nagy valószínűséggel jóval kevésbé, mint Sólyom.
Azonban fontos tisztázni, hogy az alkotmányosság őrzésének feladata nem kerül ki az alkotmányból a köztársasági elnök feladatai közül. Vagyis Schmitt számára nyilván egy szakértői csoport – lévén ő nem szakember – folyamatosan figyeli majd a törvényhozást. Leginkább azért, mert a normakontroll kérése egyben ellenzéki feladat is, így ha az AB alkotmánysértést állapít majd meg olyan ügyben, amelyet előzetesen a Köztársasági Elnöki Hivatal is észre kellett volna vegyen, az bizony már Schmitt személyes presztízsének komoly csökkenésével járhat. Különösen akkor, ha ez sorozatosan előfordulna. Ugyanakkor, akik ma Schmitt Pál alkotmányjogi aktivizmusát hiányolják előre, azoknak is fontos tudni, hogy az alkotmányjogi aktivizmus korántsem minden esetben elvárt magatartás az államfő részéről. A köztársasági elnök ezt belátása szerint nyugodtan meghagyhatja a kormány–ellenzék csatározási színterének, s ő csak a kirívó, társadalmat vagy annak teljes alrendszerét megosztó alkotmányos kérdésekben exponálhatja magát.
Schmitt Pál valószínűleg ilyen elnök lesz.
A belpolitikai, alkotmányjogi aktivizmus helyett a külpolitikai, diplomáciai aktivizmus fogja jellemezni. Ha a jelenlegi elnöki hivatalt kissé átalakítja, s komoly, korántsem szervilis szakértőkkel veszi körül magát, akkor néhány hónapon belül le tudja magáról vetkőzni a narancssárga mezt, s egykori olimpikonként ténylegesen a magyar állam és a magyar nemzet mezében minden magyar köztársasági elnöke válhat belőle. Ha szakértőivel kommunikációjának önálló, elnöki arculatot ad, feladatának pedig a nemzeti kérdések képviseletét, a magyar állampolgárság népszerűsítését, a világ magyarjainak meglátogatását, a magyar állam diplomáciai tekintélyének visszaadását tűzi ki, s tevékenységét ennek alapján szervezi meg, akkor Schmitt Pál egy új, pozitív mintáját formálhatja meg a magyar köztársasági elnököknek.

A szerző politológus