Nyugdíjas tanárként egyetértek azzal, amit Pethő Tibor tárgyal Elvileg tanár című írásában (Magazin, 2010. június 5.). A hatékonysággal a hetvenes években is sok gond volt, mivel a tanulók csaknem kétharmada elégségesekkel, gyenge közepesekkel sodródott a nyolcadikig. A tanterv megfelelt az Európában elfogadott színvonalnak, jó tankönyveket adtak a tanulók kezébe, az eredményesség általánosan mégis hiányzott.
Akadémiai kutatók észrevették, hogy a vidéki kis iskolákban, ahol az alacsony létszám miatt a tanító együtt oktat két vagy több évfolyamot is, a vártnál jobb hatékonysággal dolgoznak. Az órák párhuzamosan futnak úgy, hogy miközben a tanító a másodiknak matematikát tart, a negyedikesek önállóan írnak vagy rajzolnak. A hatékonyság bázisát a sok önállóan végzett munka adta. A kutatók úgy gondolták, hogy a módszertani tapasztalatok adaptálhatók a felső tagozaton, ahol egy szakon belül nívócsoportokra bontással differenciált munkát lehetne végezni.
A felsőbb vezetésnek nagyon tetszett az ötlet, mert így falun bér nélkül lehetett többletmunkát „kifacsarni” a tanárokból. Az órákra való felkészülés időtartama többszörösére nőtt, a feszített óravezetés nagy szellemi, idegi megterheléssel járt. A felügyelők, igazgatók lelkesen szorgalmazták, ellenőrizték a végrehajtást, a jutalmazás is ennek alapján történt. A kutatók azonban nem számoltak egy lényeges pszichológiai tényezővel. Az alsós kisdiákok többsége még szót fogad tanítójának, ám a felsős serdülő fiúk jó része ellazsálta az önálló munkát, leveleztek a lányokkal, rendetlenkedtek, így a tanárnak a fegyelmezésre kellett fordítania energiái nagy részét. Az eredményesség romlott, messze nem volt arányban a ráfordított munkával, idegi terheléssel, a tanárok tehát fokozatosan visszaálltak a frontális tanítási módszerre. Ezt követték a Pethő Tibor által is említett továbbképzési anomáliák, amelyek egyre jobban gyengítették a szakmai fennhatóság hitelét, elfogadottságát. Mi is történt? A kutatók nem vették figyelembe a legfontosabbat, a gyermekek fejlődési fokozatainak változását. Hiányzott az életből vett tapasztalat, a tanítási gyakorlat.
Megemlítek két közoktatási abszurditást, amelyek a tudósok számlájára írhatók.
1. „Az iskola, amelynek pedagógiája nem az egyén és közvetlen környezete valóságából indul ki, nem lehet a gyermek fejlődésének biztosítéka…” A PISA-felmérések ki is mutatták, hogy közoktatásunk az értelmiségi és a gazdasági elit gyermekei számára biztosít megfelelő képzési feltételeket, a más rétegekből származók esetében leginkább csak „átlagos”. Mert az életkorhoz és osztálykeretekhez merevedett képzési rendszerben a pedagógusok nem tudnak a gyermek családi körülményeihez, haladási tempójához igazodni. Például: a munkatankönyvek feladatainak önálló megoldásához értő olvasási készségre van szükség. Az aluliskolázott, nemegyszer lumpen szülői környezet nem tud, de nem is akar segíteni gyermekének. Normál osztályban a tanterv szerint, mereven haladnak előre a nyelvtani törvények tanításával, amit a kisdiák az értő olvasás hiánya miatt képtelen feldolgozni. A kudarc kudarcot követ, majd jön a buktatás. A tudósoknak ilyenkor kellene oktatáskutatókként az asztalra csapniuk! A leszakadókat ki kell emelni az osztályból, leszakadásuk mértékétől függően kis csoportba áthelyezve felzárkóztató képzésben kell részesíteni. Erre az egész napos iskola adna lehetőséget, ahol délután a tanítók minden igényelt segítséget megadnak, a szülői mulasztásokat kompenzálva.
Röviden: a korszerű oktatás-lélektani szabályok mellett a képzés intézményi feltételeit is biztosítani kellene! Ezt a tudósok is jól tudják. Aljas módon mégis hallgatnak. (Bocsánat az erős jelzőért!) De hát elég csak Burgenlandba menni. Ott a kicsit nem gyötrik magasabb ismeretekkel, amíg nem tud értően olvasni, mert az hiábavaló. Nálunk gyötrik! Majd buktatják! Abszurd és embertelen közoktatásunk eredményeként hat évtized alatt milliónál is több „emberi selejtet” gyártott az értelmiségi közöny és a politikai aljasság! Kimondani is borzasztó. Amíg volt állattenyésztés, addig a sok iskolázatlan (szakma nélküli) legalább állatot tartott, és nem éhezett. (Ménfőcsanak főutcája 112 lakóházának 96 tulajdonosa tartott szarvasmarhát 1990-ben. Ma négy…) Kik a felelősök mindezért?
2. Oktatás-lélektani kánon, hogy amire a magasabb ismeretek építhetők, az 80 százalék feletti teljesítést, szövegértő olvasást, edzett memóriát (többórás szellemi-gondolkodási terhelhetőséget), fogalmi összerendeződést (szintézist), tehát a tantervi anyag alkalmazható tudását igényelné mint nélkülözhetetlen alapot. (Az anatómiaprofesszorok csak két jegyet ismernek: jeles vagy elégtelen. Egy orvos csak hibátlanul ismerheti az emberi testet, közepesen nem! A kisdiák is csak biztos ismeretekre, készségszintű beidegződésekre „építhet”, „ingoványra” nem!) Mivel közoktatási struktúránk merevsége miatt nem igazodik a kisdiákok személyiségéhez, készségeinek színvonalához, az értelmiségi és a gazdasági elit gyermekeit leszámítva a többiek jelentős része gyenge tudással sodródik osztályról osztályra. Kudarcok sorát élik át, értelmi szintjük megreked, jelenlétük intézményesített naplopás, mivel az órák menetébe nem is tudnak, de nem is akarnak bekapcsolódni. Felnőttként szakma és többségükben munka nélkül tengődnek, családi életük rendezetlen. Ösztönélet irányítja érzésvilágukat, így kapcsolataik nem időtállóak. Ez az út nemzetstratégiailag is tragikus, ezért járhatatlan.
Közoktatásunknak teljes megújításra van szüksége. Az egész napos iskolai rendszer, ahogyan már említettem, olyan differenciált és intenzív felzárkóztatást biztosíthatna, amely lehetővé tenné, hogy a hátrányos helyzetű kisdiákok is csak akkor léphessenek magasabb évfolyamba, ha készségeik, tudásuk színvonala biztos alapokat ad további fejlődésükhöz. Megoldás csak az egész napos iskola lehet. Ha nagyok a gyermek hátrányai, akkor a célirányos felzárkóztatás akár két évig tartó intenzív alanyi képzéssel biztosíthatja a továbbképzéshez szükséges készségeket. Nagy segítség lenne a Pokorni Zoltán javasolta előkészítő évfolyam intézményesítése, különösen az elmaradott régiókban. Egy év alatt az is kiderülne, hogy kinek milyen segítségre volna szüksége az első osztályban. Így lehetne működtetni az integrált alsó tagozatos képzést „rugalmas szelektivitással”. A tudósok hallgattak, mikor a T. Ház leszavazta az előkészítő bevezetésének tervét. Pedig megmagyarázhatták volna, hogy nem azért kell kiemelve segíteni a cigány kisgyermeket, mert cigány, hanem azért, mert ő szorul segítségre! Itt az SZDSZ is szegregációt „kiáltott”, pedig sokkal több nem cigány kisdiák is érintett lett volna.
Két dologról írtam, ami valójában egy. Igazodni a gyermek helyzetéhez, intézményesítve kell javítani esélyeit, megoldani felzárkóztatását. Áttörésre van szükség! A Magyar Nemzet eddig is sokat tett, de most még többre van szükség!
Oláh Pál
Győr
origo.hu
Elhagyott testrészt találtak Pécsett
