Egyenlők és egyenlőbbek

„A Magyar Nemzeti Bank számára a társadalmi felelősségvállalás

többet jelent a formális rendszereknél,
… ez a bank szervezeti kultúrájának egyik alapja.”
(részlet az MNB felelősségvállalási kódexéből)

Jó hírünk van. A havi 8,3 millió forintos elnöki gázsival üzemelő Magyar Nemzeti Bank „köztudatosnak” aposztrofált krédója szerint az intézmény „felismerte, hogy működésének érintettjeit szükséges azonosítani, mert felelőssége van feléjük, és folyamatos, egyenrangú párbeszédet kell folytatni velük”. Hurrá! Ezek szerint talán már be is azonosítottak bennünket, magyar lakosokat, akiket – a jegybank ügyfeleiként – olyan problémák érintenek, mint például az unió legmagasabb, magyar inflációja, illetve a hiteleink és megtakarításaink után fizetendő kamatok. És akiknek átlagfizetése az MNB-elnök bérének egynegyvened része.
Mivel már álmunkból felkeltve is tudjuk, hogy a központi bank fő feladata az árstabilitás, ezért nem kristálytiszta, mit is értenek felelősségvállalás alatt a budapesti Szabadság téren. Vajon az is ide tartozik, hogy ne eméssze fel bankbetétjeink hozamát az árak emelkedése, vagy ne alakulhasson ki olyan devizahitel-csapda, amelyből tíz év alatt kászálódhat ki az ország?
Mindenesetre a jegybank felelősségvállalási kódexe szerint az MNB kiemelten foglalkozik a hitelesség és a közbizalom kérdésével, azon fáradozva, hogy „erősítse a társadalmi kohéziót és az esélyegyenlőség szellemének terjedését, mert szeretnék megalapozni az egyenlő emberi méltóság tiszteletét a mindennapokban”.
Remek. Akkor már csak annyi a feladat, hogy a papíron jól mutató elveket gyorsan át kellene ültetni a gyakorlatba, így máris sokat lehetne tenni a megtépázott közbizalom helyreállításáért. A havi nyolcmilliónál szerényebb keresetű „ügyfelek” ugyanis mintha kissé sérelmeznék, hogy befizetett adóforintjaikból olyan elnöki fizetést dobnak össze, amelyet a jegybanktörvény szellemében jövőre még emelni is kell, hiszen az infláció, ugye, a bankárokat sem kíméli.
Lehet nyilatkozgatni arról, hogy „nem a fizetéséhez ragaszkodik” az elnök úr, hanem törvénytisztelő állampolgárként egyszerűen kötelessége felvenni a nyolcmilliót, lehet segítségül hívni az Európai Központi Bankot is, és Brüsszelben sztálingrádi küzdelemként feltüntetni az MNB „függetlenségéért” vívott szabadságharcot. Jogilag lehetséges, csak nem elegáns.
Amikor olyan mély válságot él át az ország, hogy csak külföldi mentőcsomaggal kerülte el az államcsődöt, akkor nem ízléses a miniszterelnöki fizetés többszöröséért csatába indulni. Hasonlóképp visszatetszést kelt, ha az egyébként milliárdos „küzdő fél” tavaly húsvétkor még kétezermilliárd forintos szociális kiadáscsökkentést javasolt – a közös áldozatvállalás jegyében. Sőt, Jean-Claude Trichet európai jegybankár sem biztos, hogy a nemzetközi mércével is magasnak számító magyar fizetésért ontaná vérét.
Lehet együttműködés helyett ütközetekben gondolkozni, ahogy ezt teszi Simor András tanácsadója, Braun Róbert, aki már annak idején is hasonlóan etikus tanácsokkal látta el gazdáját, Gyurcsány Ferencet. Azt azonban látni kell, hogy az ellenfél most már az áldozatvállalásban egyenlő elbánást kérő magyar társadalom, amelynek jövőre a jegybank több tíz milliárdos veszteségét is ki kell termelnie.
Egy gesztus hiányzik. A társadalmi felelősségvállalás gesztusa. Annak elismerése, hogy nincsenek egyenlők és egyenlőbbek. Lapozza már fel valaki Simornak a bank saját kódexét vagy a kormánynak címzett friss együttműködési nyilatkozatát, mert úgy tűnik, nem értette meg a példamutatás és a sportszerűség fogalmát.