És a szakképzéssel vajon mi lesz?

Tehetjük fel a kérdést az eddigi MN-cikkek alapján, a vitaindító Szörényi László cikkéhez már sokan szóltak hozzá.
Nem szabad a sok sebből vérző Országos képzési jegyzéket (OKJ-t) és a vizsgarendszert kétfelé szakítani úgy, hogy bizonyos képesítésekkel a kamarák foglalkozzanak kizárólagosan, hogy összevonjunk, megszüntessünk szervezeteket. Nagyon jó, hogy az új kormány olyan intézkedésekkel kezdte, amelyek az emberek biztonságérzetét, a rendet növelik, aminek a keretei között máris fellélegezhet az iskola, a pedagógus. Az oktatási alapoknál is jó a folytatás a közoktatási törvény módosítása révén, amihez a szakképzés és a felnőttoktatás már kellő biztonsággal tud csatlakozni. Elő kell segíteni a termelésközpontú gazdaság munkaerő-fejlesztését, a humán erőforrás biztosítását, amihez elengedhetetlen a szakképzés, a felsőoktatás és a felnőttoktatás rendszerének összehangolása. Az iskolarendszerű szakképzésben meg kell szüntetni a két évig tartó, a szakmai – főleg gyakorlati képzést rövidítő – pályaorientációt, mert a már valamelyik szakiskolába beiratkozottak csak az adott iskola néhány szakmájával tudnak megismerkedni. A többivel, a más iskolákban lévőkkel nem. Ez pedig nem pályaorientáció. Már az általános iskolában kellene ezt elkezdeni, és ide programot tervezni, szervezni, valamint jól ki kellene dolgozni a tiszk-ek (térségi integrált szakképző központok) ezirányú tevékenységét.
A szakiskolai képzés gyakorlati oktatásának arányát, óraszámát feltétlenül növelni kell, mert a gyakorlati fogások, a kompetenciák fejlesztése virtuális formában nem lehetséges, az alacsony óraszám pedig még az alapvető szoktatási formák rögzüléséhez sem elegendő. A modulrendszerű, kompetenciaelvű OKJ a modern, korszerű, rugalmas szakképzést biztosítaná. Legalábbis elviekben, a gyakorlatban azonban egy „visszatantárgyasított” formában oktatják az iskolákban és a felsőoktatásban is. A túlbonyolított vizsgáztatás rendszere pedig sem nem vizsgázó-, sem nem vizsgáztatóbarát, tehát alapos átalakításra szorul.
A termeléssel, a gazdasággal szorosabb, közvetlenebb szakmai pedagógusképzés mostani struktúráját is át kell alakítani, mert a mérnök-tanár, agrármérnök-tanár, közgazdász-tanár szakok mellett a szakoktatóképzés jelenlegi formája nem jó. Szinte sehol sem indult be a képzés, alig van érdeklődés erre a nehéz, a mérnöki szakkal közel azonos szakmai követelményt támasztó szak iránt, s az OKJ negyedik szakterületének, a humán szolgáltatás-egészségügy területének nincs szakoktató alapszakja. Meg kell szervezni egy olyan szakmai szakfelügyeletet (ellenőrző rendszert), amely függetlenül működik az elméleti és a gyakorlati oktatásért felelős szervezetektől, amelyben világos kompetenciák alapján megfelelő jogosítványokkal bíró szakemberek segítenék a szakképzést. Főként a gyakorlati képzés ellenőrzését tartom fontosnak, mert a vállalkozások, gazdálkodók eltérő tárgyi és személyi feltételrendszere és körülményei kevésbé garantálják a központi programokban és a követelményekben leírtak megvalósulását. A gyakorlati képzésért és fenntartásáért felelős szervezetek (kamarák, testületek, gazdálkodók) nem ellenőrizhetik saját magukat, ezért független központi irányítású, de regionális (területi) működésű szakfelügyeletre van szükség.
Mindezen vázlatosan felsorolt, illetve leírt változtatások természetesen nemcsak szerkezeti, tartalmi, hanem jogszabályi változtatást is igényelnek. Ezzel együtt jár a finanszírozás rendszerének átalakítása is. Az nem tartható, hogy az állam kivonul az oktatásból, egyre jobban elbizonytalanítja a fenntartás, a működtetés rendszerét, hogy az egész szakképzést kitolja maga alól a gazdaság felé. A kis- és középvállalkozások pedig az adóktól roskadozva, a tanulószerződéses formát kevésbé preferáló iskolákhoz képest hátrányban vannak a szakképzési alap igénybevételénél, hogy csak bonyolult adminisztratív úton tudnak forrásokhoz jutni a tanulóképzéshez.
Ha nem szüntettek volna meg vasúti szárnyakat, töröltek volna vonatokat és autóbuszjáratokat, akkor lenne esélye nemcsak munkába, hanem iskolába és gyakorlati képzőhelyre járni a vidéken élő dolgozóknak és szakmát tanulóknak.

A szerző egyetemi docens, intézetigazgató

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.) Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.).