Függetlenül Brazíliától

A világbajnokság meglepetéscsapata címért Németország és Uruguay versengett. Mondhatjuk, ez a verseny eldőlt a bronzmeccsen, a németeknek mégsem a harmadik helyezésért jár elismerés, hanem mert korábbi stílusukkal ellentétben látványos futballt játszottak Dél-Afrikában. Az uruktól ez szinte elvárás, őket ezenfelül törhetetlen küzdőszellemük miatt kedvelte meg a semleges szurkoló. A kétszeres világbajnok gárda harminc év után jutott be ismét az elődöntőbe, igazolva, hogy az aranykorszak nem feltétlenül tűnt le örökre. Az égszínkékek önbecsülését mindenképpen visszaadhatja, hogy Argentínát és Brazíliát is megelőzve Dél-Amerika legjobb csapataként zárták a vb-t.

Világbajnoki szereplés
1930: világbajnok
1950: világbajnok
1954: negyedik
1962: csoportkör
1966: negyeddöntő
1970: negyedik
1974: csoportkör
1986: nyolcaddöntő
1990: nyolcaddöntő
2002: csoportkör
2010: negyedik
Uruguay 1934-ben és 1938-ban tiltakozásul nem vett részt a világbajnokságon, 1958-ban, 1978-ban, 1982-ben, 1994-ben, 1998-ban és 2006-ban nem jutott ki a tornára.

Uruguay sokak szemében a kedves, sokszor mosolyogtató történetekkel tarkított kezdet szimbóluma. Amikor még illetlenség volt a becsúszó szerelés, amikor még sétatempóban is fel lehetett érni az ellenfél kapujához, amikor talán még a labda sem volt gömbölyű. Igaz is, meg nem is.
Kétségtelen tény viszont, hogy a labdarúgó-világbajnokságok története Uruguayban és Uruguayjal kezdődött. Suriname előtt Dél-Amerika második legkisebb országa rendezte az első vb-t 1930-ban, és házigazdaként nem is engedte ki a kezéből a győzelmet. Viszonylag közismert körülmény, hogy Uruguay függetlensége századik évfordulójának köszönhetően nyerte el a rendezés jogát. Amire ismét azt mondhatjuk, igaz is, meg nem is. Egyrészt, az európai országok a jeles ünnep dacára nyilván szívesebben játszottak volna a tágabb értelmű hazai pályán, véleményüknek akként is hangot adtak, hogy zömében el sem utaztak a mundialra. Másrészt a függetlenség centenáriuma kissé erőltetett hivatkozási alap, hiszen Uruguay 1825-ben – ráadásul akkor már Brazíliától, nem a spanyol, illetve portugál gyarmatosítóktól – nyerte el a függetlenségét. Akkor már közelebbi dátum a charrúa indiánok kiirtásának a betetőzése – Uruguay első elnöke, Fructuoso Rivera tábornok 1931-ben ütött rajta az indiánok megmaradt csoportján, és irtotta ki őket –, de hát erről meg nem illik beszélni.
Akadt ennél sokkal nyomósabb érv, hogy miért Uruguay rendezte az első vb-t. Először is, akkor még nem Európa, hanem Dél-Amerika volt a sportág központja. A szubkontinensen sokkal hamarabb szervezték meg a nemzetközi versengés kereteit, mint Európában, az első Dél-Amerika-bajnokságot, a Cópa Américát már 1914-ben megrendezték – az első Eb-re 1960-ig kellett várni. Uruguay az akkori mezőnyből is kiemelkedett, ennek jeleként megnyerte az első és a második olimpiai labdarúgótornát is 1924-ben és 1928-ban, tehát teljes joggal tarthatott igényt arra, hogy házigazdája legyen az első világbajnokságnak is.
A másodikon és a harmadikon tiltakozásul nem vett részt, mert az európaiak hiányosan és vonakodva szelték át az Atlanti-óceánt 1930-ban, illetve mert az 1938-as vb-t is Európa (Franciaország) kapta meg. Az uruguayi labdarúgás igazi erejét az 1950. évi vb-diadal mutatta meg. A világ elitjéből ugyan Ausztria, Magyarország és Németország is hiányzott, tizenhat helyett csak tizenhárom volt a létszám, de ott volt Argentína, Brazília, Mexikó, Olaszország, Spanyolország, Svédország és Jugoszlávia – a győzelmet nem adták ingyen. Pláne a házigazda brazilok elleni döntőben.
Mára megcsontosodott dogma, hogy a futball a szórakoztatóipar része, így az eredményességet meghatározza a gazdasági potenciát. Uruguay a példa rá, hogy nem volt ez másként hatvan-nyolcvan éve sem. Különösen a két világháború közötti időszakban Uruguay volt a földrész leggazdagabb állama, Dél-Amerika Svájcaként is emlegették. Gazdasági sikereit részben éppen a két világégésnek köszönhette, zömében mezőgazdasági termékei iránt értelemszerűen megugrott a kereslet. Visszaesését ennek megfelelően a mezőgazdasági termékek árának a zuhanása okozta. A hatvanas évektől polgárháború, majd 1973 és 1984 között katonai diktatúra is sújtotta – ezalatt durván félmillióan vándoroltak „vissza” Európába –, de a 2005-ös adatok szerint az egy főre jutó GDP alapján Argentína és Brazília mögött még mindig a harmadik legtehetősebb dél-amerikai állam.
A nem egészen három és fél millió lakosú ország a nyolcvanas évek végére labdarúgásban is összekapta magát, az Enzo Francescoli, a „Herceg” vezérelte korosztálytól még a harmadik vb-arany megszerzését sem tartották lehetetlennek, ám Uruguay 1986-ban és 1990-ben is elbukott a nyolcaddöntőben. 2010-et megelőzőleg utoljára 2002-ben vehetett részt világbajnokságon, akkor Alvaro Recoba, a ballábas „kínai” volt a legnagyobb csillag, de már bontogatta a szárnyait a jelenlegi gárda legnagyobb alakja, Diego Forlán is.
A mostani keret zöme Európában edződik, Muslera a Lazio, Cáceres a Barcelona, Fucile és Pereira a Porto, Godín a Villarreal, Lugano a Fenerbahce, Pereira a Benfica, Eguren a Solna, Gargano a Napoli, González a Valencia, Lodeiro és Suárez az Ajax, Pérez a Monaco, Cavani a Palermo, maga Forlán pedig az Atlético Madrid játékosa. Príma névsor, de önmagában ez még nem garancia a sikerre. Ahhoz több kell.
Például egy felkészült szövetségi kapitány. Oscar Washington Tabárez 1990-ben már dirigálta az együttest világbajnokságon. „Húsz év alatt nemcsak öregebb, ravaszabb és érettebb is lettem” – nyilatkozta a torna előtt. Utólag elmondhatjuk, jól hasznosította a tapasztalatait.
Számtalan rossz és néhány jó példát említhetnénk annak igazolására, hogy a bombaerős játékoskeret, a kiváló fizikai felkészültség önmagában még nem elég. Lélek, megszállottság nélkül nem megy. Emlékezzünk csak Suárez magánszámára, amikor kiállították a Ghána elleni negyeddöntő hosszabbításának a hajrájában. Miután Asamoah Gyan kihagyta a tizenegyest, rögzítették a kamerák, amint a labdarúgó-történelem alighanem legboldogabb kiállított játékosaként örömtáncot lejt a játékoskijáróban. Sztárok egész sorát láthattuk már unottan, fapofával elhagyni a játékteret, Suárez átérezte a vb fontosságát.
Uruguay az elődöntőt (Hollandia ellen) és a bronzmérkőzést (Németország ellen) is 3-2-re vesztette el, a szerencse ekkor nem állt mellé – a németek ellen Forlán „időn túli” szabadrúgásból a felső lécet találta telibe –, Tabáreznek azonban igaza van, a csapatnak nincs oka a szégyenkezésre. „Amikor eljön a visszatekintés ideje, megállapíthatjuk majd, hogy három európai nagyhatalom mellett mi kerültünk be a világ négy legjobb csapata közé. Megnehezítettük a hollandok dolgát, és megmutattuk, hogy nem a szerencsének köszönhetjük eddigi menetelésünket. Bárkinek komoly ellenfele tudunk lenni, ezért sem én, sem Uruguay nem kérhet semmit számon a játékosokon, csakis büszkék lehetünk rájuk.”
A legelvakultabb futballrajongók közül sem jelentkezett senki ellenvéleménnyel.

Dél-Afrika aranylabdása. Diego Forlánt választották meg a tizenkilencedik labdarúgó-világbajnokság legjobb játékosának, amiért megkapta a torna aranylabdáját (ami nem tévesztendő össze a France Football szaklap Aranylabdájával). A kitüntető cím jó kezekbe került. Forlán öt gólt rúgott, mind a hét meccsen vezéregyénisége volt az uruguayi válogatottnak, maga és csapata balszerencséjére a Hollandia elleni elődöntőben megsérült, s le kellett cserélni.
Forlán kis túlzással a futballpályán született, nagyapja, Juan Carlos Corazo az Independientében játszott, édesapja, Pablo Forlán pedig uruguayi válogatottságig vitte, részt vett az 1966-os és az 1974-es vb-n is. Fia teniszben is rendkívül tehetségesnek mutatkozott, nővére súlyos balesete terelte a labdarúgás felé. Úgy gondolta, hogy ebben a sportágban hamarabb érhet el sikereket és kereshet pénzt, amivel segítheti nővére rehabilitációját. Nagyapját követve az ő profipályafutása is az Independientében kezdődött, a Manchester United innen szerződtette 2002-ben. A Vörös ördögöknél nem találta a helyét, két idény alatt 63 meccsen csupán tíz gólt szerzett. Sir Alex Ferguson nem elküldte, inkább elengedte, azt hangoztatva, máshol nagy sikerek várnak rá. A jövőbe látott. A csatár a Villarrealhoz igazolt, ahol rögtön az első évében 25 góllal spanyol gólkirály lett. Az Atlético Madrid 2007-ben már piaci áron, 21 millió euróért vette meg, s jó vásárt csinált. Forlán 2009-ben 32 találattal újabb gólkirályi címet szerzett, idén pedig az Atlético az ő két góljával nyerte meg az Európa-liga döntőjét a Fulhammel szemben.