Ronald Reagan és Margaret Thatcher nem mehetett be Kánaánba. 1989 után nézhették, amint utódaik a kétpólusú világrend megszűnése, a társutas baloldal elcsendesedése után az ígéret földjén nem nagyon tudtak mit kezdeni győzelmükkel.
Ez persze sarkító megállapítás, az viszont kétségtelen, hogy a konzervatívok többségének szemében Reagan és Thatcher olyan hősök, akikhez fogható azóta sem lépett a politikai szorítóba.
Minden bizonnyal e többséghez tartozik John O’Sullivan befolyásos brit konzervatív publicista is.
– Nagy kár, hogy ez a két vezető hivatkozási alap lehetett olyanok számára, akik lényegében sokkal félénkebbek és óvatosabbak voltak náluk. Éppenséggel konzervatívok, de gondolkodásuk nem volt elég bátor – jegyezte meg kérdésemre.
Az elnök, a pápa és a miniszterelnök című könyve (Helikon Kiadó, Budapest, 2010) remek képet fest azokról, akik egykoron ennek épp ellenkezőjét tették: saját gondolkodásukat és játékszabályaikat kényszerítették rá hidegháborús ellenfeleikre. Mert a könyv alapvetése nem kevesebb, mint hogy a Szovjetunió bukásának egyik fő oka három nagy formátumú vezető egyidejű fellépése a világpolitika színpadára. Margaret Thatcher brit miniszterelnök asszonyról (akinek O’Sullivan tanácsadója és beszédírója volt), Ronald Reagan amerikai elnökről és II. János Pál pápáról van szó.
A jelenleg prágai székhellyel működő Szabad Európa Rádió felelős szerkesztőjeként és az amerikai National Review magazin bedolgozó szerkesztőjeként tevékenykedő O’Sullivannel nemrég a budapesti nemzetközi könyvfesztiválon beszélgettem annak apropóján, hogy könyve magyarul is megjelent.
O’Sullivan kitűnő intellektus, akivel nem lenne tanácsos egyenlő feltételek mellett versenyre kelnem. (Ezért vagyok most igazságtalan, és szerepeltetem gondolatait saját meglátásaim mellett – és azért is, mert talán így az olvasó is többet kaphat, mint interjút vagy könyvkritikát.) Nem egyszerűen egy kitűnő könyv szerzője, hanem olyan ember, akinek érvein, gondolatain keresztül megérthető azoknak a nyugati konzervatív köröknek a látásmódja is, amelyek sajtójukkal, agytrösztjeikkel ma is aktívan alakítják a világpolitikát.
Jóllehet Obama amerikai elnök megválasztásával, valamint a brit konzervatív pártban a liberális értékeket zászlajára tűző David Cameron felemelkedésével egy pillanatra úgy tűnhetett, ők már a múlt.
Cameront persze O’Sullivan előszeretettel nevezi kaméleonnak, és beszélgetésünk idején, amikor Cameron még nem volt miniszterelnök, „cameronizmust” emlegetett, jelezve, hogy nem csupán egy politikussal, hanem politikai jelenséggel állunk szemben. Ez pedig nem más, mint egynémely konzervatív törekvése, hogy kulturális értelemben megadja magát a baloldalnak és a szociáldemokráciának. (A látlelet olyannyira pontos és találó, hogy azt hiszem, ez alapján sikerrel határozhatnánk meg a magyar cameronista politikusok és hírlapírók körét is.)
John O’Sullivan úgy is mondhatta volna, hogy a multikulturalitást, a sokszínűséget és a melegek ügyét olykor a liberálisoknál is határozottabban zászlajára tűző Cameron áruló, de O’Sullivan szerintem sosem használna ilyen szót. (Mondják, kedvenc írója P. G. Wodehouse. Az ember benyomása pedig az, hogy John O’Sullivan finom és választékos beszédstílusával maga is egy Wodehouse-regény hamisítatlan brit karaktere lehetne, ha éppenséggel arisztokrataként és nem liverpooli ír katolikus apától születik a háború alatt, 1942-ben.)
Kérdésemre elismeri, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek hatalmas lendülete után most némi „spirituális kimerültség” tapasztalható a konzervatív oldalon.
– Emlékszem, amint a nyolcvanas évek végén Thatcher konzervatív kormányának egyik minisztere panaszolta nekem, hogy ennek az állandó forradalomnak valamikor véget kell már érnie. Értem, miért mondta ezt, hiszen mindenki nyugalmas életet szeretne, csakhogy a politikának sosem lesz vége, mindig mozog valamilyen irányba, és ha nem a mi irányunkba mozog, akkor az ellenlábasok irányába fog. Azt hiszem, a konzervatívok erről egyszerűen megfeledkeztek. Úgy látták, nagy győzelmet arattak, és ez igaz is volt, de azt hitték, ettől kezdve a világ magától is jó irányba halad, ami viszont hiba volt.
Amikor a brit politika újabb szereplőiről esik szó, a függetlenségi pártról (UKIP) és a szélsőséges Brit Nemzeti Pártról (BNP), mindkettő térnyerését annak tudja be, hogy a vezető politikusok elhanyagoltak bizonyos fontos kérdéseket, és a választók kiábrándultak a konzervatív pártból. Ám a BNP-nek nem jósol további erősödést, mondván: „A briteknek a második világháború a nagy tettek időszakát jelenti, olyan tettekét, amelyek közül néhányra a legbüszkébbek ma is. Hogyan lehet sikerre vinni egy olyan pártot, amelynek elgondolásai világháborús ellenségeinkéin alapszanak? Ez képzelgés!”
Megjegyzi, a BNP szavazatai a konzervatív munkásosztály tagjaitól jönnek, olyanoktól, akik eleve nem szeretik a konzervatív pártot. Aztán helyesbít, nem, nem is munkásosztályról van szó, hanem „underclassról”. Ami, úgy képzelem, valami olyasmit jelenthet a mai napig igen osztályöntudatos briteknél, mint régen Indiában a kaszton kívüli érinthetetlenek. Fejemben közhelyek: bizonyára a külvárosok utcáira kifeszített kötélre teregetik mosott ruháikat, kitörést a sport vagy a kábítószer-kereskedelem jelenthet nekik, és sok esetben ráadásul bevándorlók.
A valóságban nem ilyen élesek a határok. Ha fellapozza az ember a The Sun című bulvárlapot – amely rámenősségével, alpáriságával és manipulációival minden más népszerű európai bulvárlapot alulmúl –, nehéz eldönteni, hol végződik az underclass, és hol kezdődik a munkásosztály vagy a középosztály. A Sunt nem öncélúan említettem, a lap ugyanis annak az ausztráliai médiavállalkozónak, Rupert Murdochnak a tulajdonában van, aki a világ egyik legnagyobb nemzetközi médiabirodalmát igazgatja. Akinek szerkesztőként O’Sullivan magas beosztásokban dolgozott (nem a Sunnál), és akiről nagy tisztelettel beszél. Csakúgy, ahogy Conrad Blackről, akinek szintén bizalmas munkatársa volt, és aki korábban többek között a brit konzervatív sajtó zászlóshajójának tartott Daily Telegraphot, valamint a Jerusalem Postot tulajdonló vállalatot irányította. Egészen 2007-ig, amikor is a kanadai médiamágnást lecsukták az Egyesült Államokban, mert egy chicagói bíróság megalapozottnak tartotta a vádat, miszerint Black megkárosította a részvényeseket.
Ez utóbbi elhúzódó, csúnya történet, az amerikai legfelsőbb bíróság épp ezen a héten három vádpontot is megalapozatlannak mondott ki ítéletében, és visszautalta az ügyet az illetékes bíróságnak újratárgyalásra. O’Sullivan „szerencsétlen” ügynek nevezi a történteket, és a mai napig barátjaként emlegeti Blacket. Akiről a híradások mostanság megemlítik, hogy a börtönben mélyen megéli katolikus hitét – ahogy O’Sullivan munkájában is fontos tényező katolicizmusa.
Mindezek mellett Murdoch és Black lapjai arról is nevezetesek voltak, hogy teljes mellszélességgel támogatták ifj. Bush elnök iraki háborúját; és O’Sullivan neve is számos olyan – a neokonzervatívok programját támogató – szervezet és agytröszt névsorában bukkant fel, amelyek az amerikai–európai („atlantista”) szövetséget hivatottak előmozdítani, magukénak érzik az újabb közel-keleti háborúk ügyét, valamint Izrael biztonságának növeléséért tesznek erőfeszítéseket. (Az újabb célpont most a nukleáris fegyverprogrammal kacérkodó Teherán.)
Mindezen ügyekért természetesen O’Sullivan cikkeiben is kiállt és kiáll (ahogy Conrad Black barátjáért is).
Amikor a háborút támogató cikkei kapcsán Irak immár több mint hét éve tartó megszállásának tanulságairól kérdeztem, Csou En-lajt, Mao Ce-tung külügyérét idézte. Ő pedig tudvalevően csak annyit válaszolt Henry Kissinger amerikai külügyminiszter kérdésére, hogy mi a véleménye a francia forradalomról: „túl korai lenne megmondani”.
Ezzel az érvvel persze nehéz vitatkozni, hisz a jelenlegi meglehetősen borús kép ellenében jövőbeni lehetőséget vázol fel.
– Irakban jelenleg azt látjuk, hogy az országnak sikerült a demokratikus kormányzásba való átmenet – fejtegette O’Sullivan –, de még mindig meg kell birkóznia a terrorizmussal. Máskülönben, úgy tűnik, nem fog visszatérni a nem demokratikus államformához. Vagy ha visszatér is, ez a távoli jövőben lesz. Tehát ha tíz-húsz évvel előretekintünk az időben, akkor azt látjuk, hogy ott van egy demokratikus Irak, amelyik Izraellel szemben nekünk nem tetsző politikát folytat, bizonyos tekintetben nem lesz túl barátságos irányunkban sem, de a körülményekhez képest mérsékelt és stabil demokratikus rezsim, amelynek nem áll szándékában szomszédai lerohanása, nem akar háborút indítani, hanem inkább saját társadalma fejlesztésével foglalatoskodik. Ez esetben, azt hiszem, elmondhatjuk majd, hogy az iraki háború nagyon-nagyon költséges kaland volt, de végül működött: egy lépéssel közelebb kerültünk a demokratikus és stabil Közel-Kelethez. Persze ha mindez nem így lesz, akkor az iraki háború elhibázott vállalkozásként jelenik majd meg a történelemkönyvek lapjain.
Azt csak én teszem hozzá mindehhez: reméljük, ez esetben nem kell kétszáz évet várni arra, hogy a dolgok mindenki számára határozottabban megmutassák magukat.
Ugyanakkor ifj. Bush utólag nem nevezhető kifejezetten népszerű elnöknek az O’Sullivanhez hasonló nézeteket valló konzervatívok körében annak ellenére, hogy elnyerte a támogatásukat az iraki „kalandhoz”.
– Nem a konzervatív tábor hőse – fogalmazott a brit publicista. Ám hozzátette, nem a háború, hanem gazdaságpolitikája miatt: Bush elnökön leginkább a takarékosabb és kisebb államot kérték számon konzervatív kritikusai, gyakorta épp Reagan gazdaságfilozófiáját emlegetve példaként.
O’Sullivan könyve sem csupán a három karizmatikus vezetőnek állít emléket, hanem plasztikusan rajzolja meg Reagan és Thatcher gazdaságpolitikájának lényegét is. (Nem lövöm le a poént, ha elárulom: az egykori tanácsadó sikertörténetként mutatja be az akkori konzervatív gazdasági fordulatot is.)
De miért is oly fontos mindez manapság, húsz-harminc év után?
Egyrészt a hazai olvasó kései elégtételt érezhet a kitűnő könyv olvasása közben. Hiszen Reagan, Thatcher és természetesen II. János Pál pápa nemcsak a brit és amerikai konzervatívok hőse, hanem Kelet-Európáé is. Sokan gondoljuk ezt így, még akkor is, ha csalódásunk az utódokban intenzívebb a nyugat-európai konzervatívokénál. A könyv végén ugyanis – nagyon leegyszerűsítve – ott a happy end: Kelet-Európára a szabadság és a szabadpiac korszaka köszöntött rá.
Nekünk, magyaroknak nehéz összebékítenünk ezt a befejezést azzal, ahogy a történet legtöbbünk számára folytatódott. A félresikerült privatizációval, iparunk és mezőgazdaságunk tönkretételével, piacaink elvesztésével. Nehéz, mert az O’Sullivanhez hasonló konzervatívok feltétlen piacpártiak (a „piaci fundamentalista” megjelölést viszont nevetségesnek és baloldali kreálmánynak nevezte beszélgetésünk során). Nemigen értelmezhető kijelentés számukra, hogy nemzeti tőke hiányában a privatizáció csak kiárusítás lehetett. Felfogásukban ugyanis a minél nagyobb szabadságot élvező piacok a demokráciával együtt a létező világok legjobbikát jelentik. Az pedig nem lehet születésénél fogva rossz és torz, mert a láthatatlan kéz terelgetésével az egész társadalom is a nagyobb közjó felé igyekszik.
Kivéve, ha mégsem. Ebbe a képbe ugyanis Kelet-Európa mellett a gazdasági válságok is nehezen illeszthetők be. Idézet O’Sullivan (angol nyelvterületen 2006-ban megjelent) könyvének 251. oldaláról: „Az Egyesült Államokban az 1982 óta [azaz a reagani gazdasági fordulat eredményei óta] eltelt huszonnégy évben két igen rövid és sekély receszsziótól eltekintve magas gazdasági növekedés volt megfigyelhető.” A lap alján a fordító megjegyzése: „Mint korábban említettük, a szerző nem láthatta előre a 2008-as gazdasági válságot és annak következményeit.”
Reagan és Thatcher gazdaságpolitikájának elemzése a 2008-as válság után azért is lett újra aktuális, mert ez a vita valójában politikai és kulturális alapvetésekről szól. Olyanokról, amelyek döntően meghatározták a XX. század menetét. Tárgya nagyon egyszerűen leírható: az állam szerepéről, kívánatos méretéről szól. Most tehát erősödnek azok a hangok is, amelyek Thatcher nyakába varrnák Nagy-Britannia liberális gazdaságpolitikájának negatív következményeit.
– Tudom, hogy Soros György is őt hibáztatja. De miért ő lenne a hibás a baloldali politikusok kudarcáért, hogy nem felügyelték a gazdaságban forgó pénz mennyiségét, és hogy elmulasztották a szabadpiac ésszerű szabályozását? – méltatlankodott O’Sullivan, utalva arra a tényre, hogy a neoliberális gazdasági szemlélet épp Blair Új Munkáspártjának hosszú uralma alatt teljesedett ki a brit gazdaságirányításban.
A megjegyzésben egy gyakran emlegetett név. Soros Györgyé. Majdhogynem szitokszó e konzervatívoknál és O’Sullivannél is.
– Úgy vélem, Soros a finanszírozója annak a hihetetlen mértékű aktivitásnak, amely azt célozza, hogy visszatérjünk a Thatcher és Reagan előtti politikához – mondja.
Ez lenne az egyik veszély. A másik Brüsszel felől érkezik. Mert bármennyire is a szabad kereskedelem hívei, a brit konzervatívok (John O’Sullivan is) britek maradnak: a nemzetállam eszméjének élharcosai Európában.
– Az Európai Unió egész erkölcsi és intellektuális tőkéjét abba az elképzelésbe fektette, hogy a nemzetállam halott, és hogy a jövőben konferenciákon üldögélő nemzetközi bürokratáknak kell majd kormányozniuk – mondta O’Sullivan. Csakhogy a publicista szerint a nemrég lezajlott koppenhágai csúcs (ahol a klímát védő törekvések elbuktak a fejlődő országok ellenállásán) egyik tanulsága, hogy az egyre erősödő India és Kína nem fogadja el azt az európai álmot, hogy nemzetközi szervezetek irányítanak majd. – Ennek a csúcsnak nem Amerika volt a vesztese, hanem Európa.
O’Sullivan ezért úgy látja, a világ az elkövetkező időkben nem a nemzetállamok szétesése felé halad, hanem éppen hogy megerősödésük felé.
Kijelenti: ha Brüsszelnek van egy kis esze, belenyugszik ebbe.
origo.hu
Országgyűlés: megvannak az új alkotmánybírók, kilépünk a Nemzetközi Büntetőbíróságból
