Hűségriadó

A villamoson minden harmadik nő kristályvizes palackot tartott a kezében. A férfiak derekasan tartották magukat. Vászoningben, lyukacsos pólóban vagy éppen anélkül utaztak, mellbozontjukat férfiasan föltárva a világnak. A nőknek könnyebb volt: kivágott mozlimruháik, spagettipántos topjaik a lyukacsos pólóknál is kevésbé fedték verítékező testüket.
Egy fiatal, kövérkés lány, áthajolva az ablaknál ülő idősebb férfi feje fölött, kinyitotta a tolóablakot. A férfi, aki begombolt zakóban ült, mérgesen visszahúzta. „Huzat van!” – jegyezte meg epésen. „Huzat? Majdnem megsülünk, és maga becsukja az ablakot?” – vágott vissza az ifjú hölgy. „Ha levegőzni akar, menjen gyalog. Vagy taxival” – replikázott a férfi. „Miért én menjek taxival? Menjen maga taxival! Egy férfi hogy beszélhet így egy nővel?” „Egy nővel? Ha maga egy nő lenne, megkérdezte volna, nem zavar-e engem, ha kinyitja az ablakot.”
Semmi perc alatt remekül frusztrálták egymást. Más ezért hónapokig keményen dolgozik. Az utazóközönség bágyadtan figyelte a perlekedést, néhányan mosolyogtak. Az ifjú, nem túl csinos hölgy attól kezdve, hogy kimondta: így nem beszélnek egy nővel, hátrányba került. Ahelyett, hogy tekintetének árnyalatával, ajkának lebiggyesztésével, szemöldöke fölhúzásával, meztelen vállának megrándításával megmutatta volna, hogy ő egy nő, ezt verbálisan közölte. Ezzel az egész utazóközönségnek kiszolgáltatta magát. Egy nő? Van a villamoson egy nő? Némelyek sandán, kárörömmel nézegették, no igen, fogjuk rá, végül is ez egy nő. S vajon mennyire nő? Jó nő, vagy csak afféle nőnemű? A lány a spagetti-pántokat igazgatta vállán, és felindultsága miatt igazán nőiesen emelkedő-süllyedő kebléig vörösödve dühöngött: nem elég neki, hogy a diszkóban saját korosztályának fiúi alig veszik észre, most meg itt van ez az ötvenen túli, vászonöltönyös matuzsálem, és nem tartja őt nőnek! Botrány, gyalázat, igazságtalanság!
A férfi élvezettel figyelte az ifjú nő vergődését. Végre érezte, hogy mégiscsak tud hatni erre a korosztályra. Amikor áthajolt fölötte a kis hölgy az ablakhoz, megcsapta őt egy friss parfümillat, mintha egy elmúlt, régi nyárból, s kopaszodó feje is enyhén megsúrlódott. Ettől egy pillanatra elborult az agya. Düh kerítette a hatalmába, nem nagylelkűség. Semmibe vették őt. Már megint semmibe vették! Nem elég neki, hogy a felesége minden este ugyanazzal az unott arccal fogadja? Nem érti meg, hogy mire hazajut, már csak vacsorázni szeretne, kicsit tévézni, aztán zutty, be az ágyba, és aludni. S akkor itt van ez a kis töltött galamb, és úgy hajol át a feje fölött, mint egy rozsdás korláton. Mit korláton! Mint egy hídon az öngyilkosjelöltek, akik aztán persze mind meggondolják magukat. Hát nem az a legkevesebb, hogy semmibe vett valakit, aki őt semmibe vette?
A nőt zavarta a felé áramló rosszkedv, s inkább leszállt a villamosról egy megállóval előbb. Úgy döntött, sétál egyet. Föltette napszemüvegét, MP3-as lejátszójának hallgatóját fülébe dugta. Adieu, világ!
A villamos csikorogva megállt. „Baleset történt, aki siet, inkább szálljon le” – mondta a villamosvezető. A szerelvény szinte kiürült. A férfi maradt, neki a végállomásig kellett mennie. Egykedvűen üldögélt az álló szerelvényben, amely egyre jobban átmelegedett. Zakóját levette, és kinyitotta az ablakot. A sínek melletti keskeny bicikliúton ismerős alakot látott spagettipántos pólóban. „Vén bolond, hát csak kinyitottad az ablakot” – gondolta a lány, fölpillantva a férfira, és elmosolyodott. A férfi nem akart hinni a szemének. „Milyen szép a mosolya! Nem is olyan kövér” – gondolta ellágyultan.
Elhatározta, hogy a végállomásnál vesz egy szál rózsát a feleségének.