Játék és feladat

A Budapest VI. kerületi, körfolyosós házban lévő lakásából választotta le H. Orlóci Edit cirkusztörténész, egykori neves artista a csöppnyi helyiséget, amely a Magyar Cirkusztörténeti és -elméleti Kutató Alapítvány székhelye, irodája. A vendégkönyv bejegyzéseiből kitetszik, hogy jó néhány fiatal, köztük diplomamunkájukhoz forrásanyagot kereső egyetemisták fordultak meg itt.

Hogyan látja a tradicionális cirkusz helyzetét, amelyben azért „véges” az emberi teljesítmény, és az állatokkal végzett produkciók is egyre ritkábbak?
– Az én felfogásom szerint a cirkusz lényege a természetesség, az a különleges, izgalmas pillanatokkal átszőtt kapcsolat, amely a fellépőkkel és a kör alakban elhelyezkedő közönséggel megteremtődik az előadásokon. A veszélyes mutatványok szereplői mindig önmagukat adják, ha úgy tetszik, tudatosan teszik kockára testi épségüket. Ez a tradicionális irányzat elképzelhetetlen az állatszámok nélkül.
– Mackók bokszgatyába öltöztetve? Vagy az égő fémkarikán átugratott oroszlán? Számos országban már kínzásnak tartják az állatok ilyetén „használatát”, és van, ahol ezt már törvény tiltja.
– Én ezt túlzásnak tartom. Viszont ha az állatok eltűnnek a porondról, csak a másik út marad, amely egyre extrémebb mutatványokra törekszik. Ez már nem az igazi cirkusz, inkább mozgásművészeti irányzatnak tekinthető.
– Úgy tudom, öntől artistaként szintén nem állt távol a veszély. Egy szakmai kiadvány fotóján azt látni, hogy a földön álló partnere egy megfelelően kiképzett rúd tetején fejjel lefele tartja.
– Tizenhárom éves koromban volt az első fellépésem, ugyanarra a számra specializálódtam, mint a szüleim, a nagyszüleim. A felmenőimről ma is őrzök egy fotográfiát, amely 1926-ban készült a Kariner Társulatról.
– Hallottam egy kifejezést, a társulathoz tartozó gyerekekkel kapcsolatban használják. Így hangzik: igária. Mit jelent?
– Azt, hogy a szülők a kicsiket folyamatosan szoktatják az előadások légköréhez. Ez tradíció, amelyet ma is vannak, akik követnek. A Magyar Nemzeti Cirkusz gálaestjén láttam, hogy a nagymama a karján vitte be a fináléra nyolc hónapos unokáját. A fiúcska ugyanabba a „kosztümbe” volt öltöztetve, mint a felnőttek. A hagyományokhoz tartozik, hogy ha a felnőttek a kisgyerekekkel megfelelően foglalkoznak, akkor ők már két-három esztendős korukban képesek szaltót vagy más trükköt előadni.
– Olvastam, hogy ez a kívülről romantikusnak és bohémnak vélt életforma mozgalmassága ellenére zárt, napi kötelezettségekkel, elvárásokkal átszőtt, szabályozott környezet. Nem vész el így a gyerekkor? És mi van, ha az utódok nem alkalmasak a családi tradíció folytatására? Netán másképp képzelik a jövőjüket?
– Számomra a játék és a feladat valahogy egymásba mosódott. Nem érzem úgy, hogy a szüleim valamitől megfosztottak volna. Mi, gyerekek minél előbb szerettük volna átélni a nagy pillanatot, amikor gyönyörű ruhába öltözve, csillogásban a közönség elé léphetünk.
– Hogyan tanultak?
– Ha huzamosabb időt töltöttünk valahol, jelentkeztünk az ottani iskolába, és csatlakoztunk a többi diákhoz. Rendszeresen vizsgáztunk, követtük a tananyagot. A lakókocsiban megvolt a tanulósarkom. Mindig színjeles voltam. Amúgy pedig amit a „vándorlások” között láttam, tapasztaltam, igen hasznossá vált a későbbi életemben.
– Például?
– A hétköznapokban a szűk élettér miatt nagy szükség van az önfegyelemre, a másik emberhez való alkalmazkodásra. Hogy mit jelent közösséghez tartozni, az nem szavakban nyilvánult meg, hanem a feladatok megosztásában. Segítettünk a kipakolásban, amit tudtunk, elvégeztük a sátorverésnél vagy az állatok ellátásában. Az idomításnál például többekre szükség volt.
– Nehezen tudom elképzelni ezt az idilli állapotot. És ha perpatvar van férj és feleség között? Mondjuk reggel összevesznek azok a partnerek, akiknek este együtt kell fellépniük?
– Ismertem egy artistapárost, akik évekig nem szóltak egymáshoz, de ennek a fellépéseikben semmi nyoma nem volt. A privát indulatokat mindig felülírja az egymásrautaltság s az, hogy mit nyújtanak a közönségnek.
– A múlt század ötvenes éveiben a magántulajdont finoman szólva nem nézték jó szemmel. Azt a közösséget, amelyben élt, hogyan érintette az államosítás?
– Az értékesebb javak – mint autók, vontatók, lakókocsik – rekvirálása már a háború alatt, a negyvenes években elkezdődött. Akik társulat nélkül maradtak, megpróbáltak mutatványosként fennmaradni. Például ha engedélyt kaptak, és egy mozi befogadta őket, a vetítés szüneteiben szórakoztatták a közönséget. A mozijegyre ekkor ötven fillér pótdíjat kellett fizetni. Ez volt a bevételük. Voltak, akik falusi vásárokon céllövöldéket, ringlispíleket működtettek, néha felléptek. Őket hívták komédiásoknak. Később, a hatvanas években már javult a helyzet. Még az átlagos színvonalú előadásoknál is telt ház volt estéről estére. Valóságos népünnepély volt, ha egy vidéki városba bevonultunk. Az utazó cirkuszok állami támogatással működtek, a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnak mintegy kétszáz artistával volt állandó szerződése. Ez fix jövedelmet, társadalombiztosítást és a nyugdíjjogosultságot jelentette. A kisebb truppok is megéltek. Legalább két-három olyan nagyobb társulat működött, amely két-háromezer fős közönséget tudott szórakoztatni. Lehetőségük nyílt a külföldi produkciók és állatszámaik meghívására. Amikor még korlátozták a magyar állampolgárok nyugati utazását, a „cirkuszosok” előtt nyitva volt a határ. Igen keresettek voltak. Többen egzisztenciálisan is meg tudtak kapaszkodni, lehetőségük nyílt az anyagi gyarapodásra.
– Ön valahogy mégis kilépett ebből a körből. Miért?
– Szerettem volna egyetemre menni. Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végeztem. Népművelést, kommunikációt, történelmet tanultam, a cirkusztól nem szakadtam el, hisz e területet kutatva szereztem meg a doktori címet.
– Hogyan látja, mit hozott a XX. század vége ennek a szakmának és életformának?
– Az állami támogatás megszűnésével egyesek kiszolgáltatottabbá váltak, mások feltalálták magukat, többen különböző kisvállalkozásokba menekültek. Küszködik még tucatnyi kisebb társulat, amely néhány száz nézőt tud fogadni. A legnagyobb közülük a családi vállalkozásként működő Magyar Nemzeti Cirkusz, sátruk ezerötszáz férőhelyes. Sokan dolgoznak külföldön, például a lányom is, aki emellett a testnevelési főiskola egyik kurzusát végzi. Sajnos az artistaképző szakközépiskola iránt, ahol tanítottam, egyre kevesebben érdeklődnek. De a hagyományainkat és hírnevünket illetően még mindig elismertek vagyunk, például a lovasakrobatikában. Ezért hozhatta haza két éve Monte-Carlóból a cirkuszfesztiválról a Richter Csoport az Aranybohóc-díjat.