Kérdez a mártírok utáni nemzedék

Megkésett rém címmel olvastam Seszták Ágnes cikkét (Magyar Nemzet, június 30.), és láttam egy filmet az elméletileg képzett, kivégzésre, harcra kész kommunisták egyik hazai példányáról, a magyar főváros leggazdagabb elitnegyedében laza nyugdíjaskényelmet élvező matuzsálemről. Arról, aki eddig soha nem vallott a kezéhez tapadó vérről.
A film alkotói amatőrök, pimaszok. Igazságukat hitelesítő következetességük megnyitotta Bástya Béla elvtárs titkokat záró vaskapuit. Olyan ellenállhatatlan erővel ostromolták a mindenkitől bombabiztosan védett rózsadombi akasztó elvtársat (aki írásban kevesellte az ’56-ban „megsemmisítettek létszámát”), hogy elszántságukkal szemben semmiféle őrző-védő ravaszság nem lehetett hatásos. Mint a szegények focija, amely meglepi, beveszi, kicselezi a profi módon védekező nagycsapatot. A hiúság csapdája fogta meg a rókát. Szülőfaluja (ahol igyekeznek nevét is elfelejteni) mesterségesen szervezett „rá emlékező” ünnepélyére elmegy, s megvallja, ma is helyesnek tartja sok száz ember kivégeztetését, helyes volt börtönbe zárni tízezreket, elűzni az országból százezreket, megtörni egy nemzet lelkét, megfélemlíteni apák és anyák nemzedékét, hogy gyerekeik közül soha senki se merje megkérdezni, mi történt.
Bástya Béla elvtárs nagy szolgálatot tett a pedagógiának. Kérdéselhárító mechanizmusát érdemes lenne tanítani pszichológiából, és mellébeszélő kliséi kommunikációs csemegék.
Első póz: amikor felelősségéről kérdezik, elfuvolázza, ó, jaj, csak mások hozták az ítéleteket. (Hallani véljük Eichmann hamvas értetlenkedését: egy ujjal sem nyúlt azokhoz a gázkamrába hurcoltakhoz.) Második póz: ha tényekkel, saját írásával szembesítik, elvek hősies magasából fapofával tagad. Nem is úgy volt. Ha orra alá dugják a papírt – jelzi: azt nem úgy kell olvasni, azt történetileg kell ám érteni. S jön a harmadik póz. Ha ráomlanak a rákérdező bizonyítékok, megvillan a szeme, pengevékony szája fenyegetőn, élesen támadja a kérdezőket: voltaképpen hogy jönnek ahhoz, hogy idejöjjenek… (E póz az elvhű moszkovitáknál még Lenintől tanult gyakorlat. Védekezésből fordulva támadás. Felemelt hang, szemöldökrángás, sotto voce, tremolo.) Negyedik póz: a kérdésre, hogyan került egy apró országba az óriás, kontinensnyi birodalom hadserege, odaveti a fiatal lány arcába: „az erősebb kutya b…szik, tudja?”. Mint aki nyelvileg sikeresen lépést váltott (ezt a hangot vették át egyes pápai gyerekek őszödi ájtatosságaiknál), hatásszünetet tart, félrebillenti osztályharcos fejét, s hosszasan néz szúrós, hideg halszemével. Úgy véli: övé a történelem. Alig van meglepő a tényfeltáró dokumentumfilmben. Mi mást is várna az utókor?
Pinochet tábornok letérdelne, bocsánatot kérne a santiagói stadion áldozataitól? Mladics, a hóhér zarándokútra kelne, és megsimogatná a tízezernyi srebrenicai legyilkolt sírját? S Joszif Visszarionovics ortodox gesztusokkal keresztet hányva kérne bocsánatot a „tévedésből…” megsemmisített hatvanvalahány millió saját áldozatától? Ugyan, Bástya elvtárs, téged senki sem akar felakasztani. Megvédünk a harakiritől is. Kétségkívül jó lett volna hallanunk, hogy megbántad. De tudjuk, büszke vagy arra, amit tettél. Tudod, Béla bácsi, végül mégis van két igazi meglepetésajándék ebben a filmben. Az egyik a te álszent farizeus gesztusod, amellyel belépvén gyermekkorod templomába, többször is keresztet vetettél. (Úgy, ahogy szemkilövető virtuális leszármazottad szokott rendszeresen bérmálkozni, dögszagú igazságbeszédei előtt…) Ez ugyanúgy megdöbbentett, mint leírt kérésed a megsemmisítendők számának növeléséről.
Megmutattad, képes vagy a szentségi tér valóságos meggyalázására. Ez undorító volt, tudod?
De volt pozitív, ragyogó, igazi meglepetés is. Ez téged lepett meg leginkább Bástya elvtárs, aztán minket, a te közönségedet. A túlélőket. Arról van szó, hogy hiedelmeddel ellentétben nem tudtad úgy megfélemlíteni apák, anyák nemzedékét, hogy gyerekeik közül senki se merje megkérdezni, mi történt. Lám, most megkérdezték. S te, a vallató, kénytelen voltál vallani.
Köszönöm azoknak az anyáknak, apáknak, hogy gyerekeiket kérdezőnek, bátornak nevelték.
Deme Tamás
egyetemi tanár