Kézfogások története

Mivel történelmi tény: a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, különösen fontos, hogy kormányzatunk az állampolgárok számára egyértelművé tegye a határainkon kívül rekedt nemzettársakhoz való viszonyát. A trianoni békediktátum kilencvenedik évfordulóján nem csupán gesztusértékű a gyászos történelmi nap emléknappá nyilvánítása és a kettős állampolgárságról szóló törvény. Ezzel azonban nem dőlhetünk hátra elégedetten. Mert 2004. december 5. közömbössége arra int még mindig: kevés a határokon átnyúló személyes kapcsolat, a magyarországi emberek nagy része elméleti és tapasztalati tudás hiányában „eredménytelennek” mutatkozott a népszavazáson. A magyar irodalom kézfogások története, hangsúlyozta gyakran Illyés Gyula megállapítását szegedi egyetemi tanárom, Ilia Mihály, s milyen igaza volt! Mert e gondolat még annál is többet jelent, mint amit kimond: nemzetünk folytonosságát, kicsinységét és nagyságát egyben, azt, hogy talán mindenkinél jobban szükségünk van egymásra.
Lapunk hírt adott már arról, az Apáczai Közalapítvány Határtalanul! programja hogyan kívánja valós cselekvéssel megtölteni a nemzeti összetartozás fogalmát. Pályázatot írtak ki magyarországi középiskolák számára, hogy 216 millió forintos támogatásból mintegy hatezer diák vehessen részt tanulmányi kiránduláson a szomszédos állomok magyarlakta településeire és szórványvidékeire. Csete Örs, az alapítvány igazgatója hétvégi Magazinunkban, 2009. december 5-én megjelent cikkében (Magyartól magyarig) az emberi kapcsolatok akadálymentesítését sürgeti, mert Európa határainak átjárhatósága már adott. Ideje, hogy szavainkban is leromboljuk a határokat – fogalmaz –, száműzni kell az olyan negatív jelentéstartalmú, sugallatú kifejezéseket, mint „határon túli”, mennyivel pozitívabb, előremutatóbb a „külhoni” magyarság!
Volt tanár kollégáimtól a napokban arról értesültem, működik a projekt: a budapesti Öveges József Gyakorló Középiskola és Szakiskola például a szakmai és kulturális értékeket megismerő programot pályázta meg sikerrel. A kapott
1 281 400 forintos támogatást a legjobban használták fel, mondja Hatvani Istvánné pedagógus, a kirándulás főszervezője. A negyven gépész orientációjú szakközépiskolás és szakmunkás tanuló bázisául a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola szolgált. Orbán Balázs székely kapus síremléke, házsongárdi temető, tisztelgés Apáczai sírjánál, koszorúzás Fehéregyházán, Héjjasfalván, 1848-as dal éneklése a Nyerges-tetőn, versmondás a csíkszeredai Mikó-vár előtt levő Petőfi-szobornál – felemelő pillanatai a szűk egyhetes együttlétnek. A csoport tanműhelyeket is meglátogatott; Kézdivá-sárhelyen a céhes építkezés sajátosságait figyelhették meg a diákok; tanulmányozhatták a szövés, zsindelykészítés munkafázisait; a cser-nátoni Haszmann Pál Múzeum mezőgazdasági gép-, vaskályha- és kopjafagyűjteménye inkább a kísérő tanárokat nyűgözte le. Sokat kirándultak, s ezek a budapesti „bérházas” gyerekek, ahogyan a tanárnő fogalmaz, patak partján falták az áfonyás fánkot, de még a puliszka is elkopott. A Gyilkos-tó, a Békás-szoros, a Szent Anna-tó sem maradhatott ki a kulturális kalandozásból.
Jó volna, ha lenne garancia és pénz a program folytatására, s a Kárpát-medencében működő közel ezer magyar tannyelvű szakközépiskola testvériskolai kapcsolatai is bővülnének. Hogy többé ne hangozhassék el az a kérdés Magyarországon, amelyet néhány évvel ezelőtt még feltett Hatvani Istvánné egyik tanítványa: Tanárnő, kérem, milyen nyelven fogunk beszélgetni az erdélyi diákokkal?