Kistehén

Néhány éve egy forró nyári napon valahol Somogy megye mélyén találkoztam először Kistehén-produkcióval. A falucska legyekben gazdag kocsmájában pár huszonéves fiatal biliárdozott nagy átéléssel. A rekkenő hőség elől menekültek a fröccshűtéses helyiségbe, ahol az elsötétített ablakok mögött nagy ventilátor kevergette az olcsó cigaretták füstjét. A hangszórókból pedig nem valamelyik kereskedelmi rádió unalomig ismételt nosztalgiaműsora dőlt, hanem a Szájbergyerek: „Van egy kék tó a fák alatt / ha beleteszem, lehűti a lábamat / Szájbergyerek, kérjél bocsánatot / Mert nem mutatom meg a kacsámat ott / Megbántottál, szájbergyerek / azt mondtad, az élet gyorsan lepereg / ezért soha nem nézel hátra, / és nem is olyan magas hegy a Mátra.”
Hát ennek semmi értelme – gondoltam először, és egyáltalán nem tartottam meglepőnek, hogy a harmincöt fokos hőségben kissé túlöltözötten, bakancsban biliárdozó ifjúságnak éppen ez tetszik. De amikor harmadszor is megismétlődött, hogy „kérjél bocsánatot” meg hogy az élet „gyorsan lepereg”, óhatatlanul el kellett gondolkodnom azon, hogy a gügye kis versike egyik fele értelmetlen, a másik viszont a giccsköltészet közhelyeit tartalmazza. Ez pedig legalábbis különös „műfaji” keveredés, amelyre a meglehetősen egyszerű, délszláv és roma elemeket tartalmazó zenei alap sem adott magyarázatot. Mert ha Korda Györgyöt vagy Uhrin Benedeket hallja az ember, akkor a közhelyparádé érthető. Meg az is „érthető”, ha valami teljesen dada. De a kettő együtt?
Nem sokkal később egy hatalmas polietilén sátor alatt megült lakodalom hajnalán újból találkoztam a Szájbergyerekkel, és ezúttal már meg is kérdeztem a fáradtságtól dülöngélő lakodalmi népet, mi a csodát hallunk. A szöveg elemzésébe a másnapos ünneplők sem kívántak bocsátkozni, viszont megtudtam, hogy ez nem más, mint a Kistehén Tánczenekar. Kistehén! Persze az aktív „Szigetelők” számára ez a legkevésbé se lett volna újdonság, de én tagadhatatlanul le vagyok maradva néhány fényévvel, úgyhogy nem maradt más hátra, mint otthon leülni a YouTube elé, és végighallgatni a Kistehén tarkaságában is meglehetősen egységes repertoárját. Kezdve a névadó dallal, a Kistehénnel: „Én vagyok a kistehén, ülök a fa tetején, lábamat lógatom én, én a kistehén.”
Sokkal nem lettem okosabb, viszont a számokat hallva érteni vagy inkább érezni véltem a kiugró siker szociokulturális sajátságokban rejlő okát. A Kistehén ugyanis hallatlanul népszerű, bár a hangja és repertoárja 2001 óta folyamatosan változik. A produkció spiritus rectora Kollár-Klemencz László, akinek neve azok számára is ismerős lehet, akik figyelemmel kísérték a kilencvenes évek alternatívnak mondott zenei környezetét, hiszen az Andersen zenekar is szép sikereket ért el, klipjeik a londoni MTV-ben is futottak.
S hogy miképpen lett az alternatív rockból „debil minimál” tánczenekar, majd Kistehén Melankólikusok, erről magát Kollár-Klemencz Lászlót faggattam.
– Az Andersen mögött nem állt menedzsment – mondta egy budai presszó teraszán üldögélve, ezért abba is hagytuk az egészet. Belefáradtam, és nyugalmasabb dologgal szerettem volna foglalkozni, így kerültem a film közelébe. Rendeztem, animációs és reklámfilmeket, forgatókönyveket írtam, de a zenét soha nem tudom megunni, legföljebb a koncertezést. Időnként filmesként is leültem a zongorához, és 2001-ben így született meg az idióta kis dal, a Kistehén. A filmstúdióban dolgozó társam, Igor Lazin pedig, hallva a számot, azt mondta, hogy szeretne animációs filmet készíteni a dalból. Ez hatalmas siker lett, majd a Sziget is felkért, hogy legyen a figura a Sziget emblémája. Majd kaptam egy felkérést, hogy készítsek el egy lemezt, mindegy, hogy mi lesz rajta, csak a Kistehén is szerepeljen. Így aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy délelőtt megint dalokat írogatok, és a filmek délutánra maradnak. Pár hónap alatt elkészült az album. Az alternatív rock után nagyon furcsa volt a „debil minimál”, de éppen ez volt az érdekes benne, ez foglalkoztatott. A felszínen nagyon egyszerű, és nagyon közérthetőnek tűnik, de a mélyén mindig igyekeztem arra törekedni, hogy a számok értékeket hordozzanak. A Kistehén óta ismét folyamatosan zenélek.
– Az első Kistehén-produkció és a közelmúltban megjelent Ember a fán és a P…ába z űrhajókkal! között hatalmas távolság van – vetem közbe.
– Ez így van – erősíti meg Kollár-Klemencz László. Szép lassan a lemezeken keresztül visszatalálok önmagamhoz, a mulatósként kategorizált Szájbergyerektől visszatérek az Andersen zenei világához. Sohasem próbáltam elvárásoknak megfelelni, egy-egy lemez mindig az aktuális világomnak a lenyomata. A Szájbergyerek megírásakor éppen visszaköltöztünk vidékre. A gyerekkoromat falun töltöttem, és mindig is vágytam arra, hogy visszamenjek, de erre sokáig nem volt lehetőségem. Az a fajta ironikus lakodalmas zene, amit akkor írtam, erősen kapcsolódott a gyerekkoromhoz, a vidéki lakodalmakhoz, amikor ott ültem a felnőttek között, és hallgattam a sramlit. Olyan módon igyekeztem felhasználni ezt a közeget, mint amikor a giccses konyhafalvédők motívumaiból komoly alkotások születnek. Vagyis giccsnek hitt dallamokkal, gondolatokkal ki lehet fejezni az alapokon túlmutató dolgokat. Én a városi kultúrában élek, de vonz a vidék is. Olyan családban nőttem fel, ahol a nagyszüleim még tradicionális falusi életet éltek. Persze ez a kultúra is sokat változott, de a harminc-negyven évvel ezelőtt még nyomokban fellehető fajtája mára eltűnt. Izgatott, és izgat ma is, hogyan lehet a vidéki kultúráról nem archaizálva és múltidézően, hanem mai módon beszélni.
– Ez a törekvés a városi vagy a vidéki közönség igényeivel találkozik inkább?
– Erre nem tudok határozottan válaszolni, már csak azért sem, mert a Szájbergyerek világa nagyon különbözik az idén megjelent P…ába az űrhajókkal! lemeztől. Volt egy időszak, amikor Pesten alig tudtunk fellépni. Egy alkalommal például kiállítás megnyitóján zenéltünk, majd még aznap Dunaújvárosban léptünk fel, ahol a színpad egy uszály volt, a közönség pedig a parton hallgatott bennünket. Előttünk Soltész Rezső adta elő playback műsorát ugyanitt, és az az érzésem, hogy a pesti közönség elutasításában és a vidékiek elfogadásában benne van az is, hogy nem értették meg a különbséget. Meghívtak Lagzi Lajcsi műsorába is, ahová nem mentünk el, de a felkérés szintén azt mutatja, hogy nem mindenkinek tűnt fel az a distancia. Számomra a zeneszerzés és a zenélés szerzői műfaj, vagyis el akarok mondani valamit bizonyos eszközök segítségével, és nem érdekelnek az elvárások. Bizonyára ezért is vannak ezek a stiláris „ugrálások”. Ám úgy vélem, csak így tudok hitelesen megszólalni.
És hogy milyen ez a megszólalás ma? Akit érdekel, meghallgathatja az Ember a fán melankolikus dalait a fél év szünet után ismét fellépő Kistehén előadásában az A38 tetőteraszán, július 23-án.