Köznapló

Június 25., péntek
De jó volna valami szépet és jót írni arról, hogy 250 éve született Pálóczi Horváth Ádám. Gazdag és gazdagító életet élt, érdemeset arra, hogy az utókor méltón emlékezzék rá.
Emberünk szorgalmas tehetség volt. Debrecenben teológiát hallgatott, huszonegy évesen tette le a földmérői és az ügyvédi esküt. Jó darabig az előbbiből élt, de komoly érdemei lehettek, hisz a harmincat sem töltötte be, amikor országgyűlési követté választották.
Tudományos műveket írt, népdalokat gyűjtött, de gazdálkodóként is megállta a helyét. Emellett jutott ideje versekre, remek dalszerző volt, művésze a táncnak, és titkos órákon szabadkőművesként öszszejárt megbízható férfiakkal.
Nem meglepő, hogy a Martinovics-per egyik vádlottja lett, az viszont igen, hogy megúszta. Azt mondják, kapcsolatban állt Ferenc császárral… Hogy vele mennyire, máig nem tudni, arról annál többet, hogy a kor szépasszonyai közül hány borította fejére szoknyáját.
Az ilyen alkat kíváncsivá teszi az embert: ugyan milyen volt? Kazinczy így írta le: „Középszerű magasságú, igen nemes képezetű. Víg, pajkos, tréfás, elmés, igen alkalmas mindenre, de minden cselekedetéből érettség, philosophiai csendesség látszik.” Ő pedig ezt tartotta fontosnak megírni magáról a széphalmi költőnek egy levélben: „Nemzetemet felette szeretem és azt mutatom öltözetemben is, mert rajtam eddig még idegen öltözet nem volt.”
Csokonai – róla 2005-ben, halálának 200. évfordulóján feledkeztek el úgy, mint most Pálócziról – versben fejezte ki tiszteletét az idősebb költőtárs iránt. Mennyit volt úton mindkettő, és mi mindenhez volt tehetségük! És nem csak nekik. A kor magyar költői, mindazon kívül, amit fentebb Pálócziról mondtam, építettek, beszédeket mondtak, szindarabot írtak, lóra alkudtak, csillagászkodtak, idegen nyelvből fordítottak. Semmi kétség, a főváros irodalmi múzeuma gazdag kiállítást rendezhetne be a jubiláns életéről. Hallanánk hozzá finom korabeli zenéket, nyalka ifjak karjukon megannyi kívánatos hajadonnal elegáns táncot ropnának. Ha mindezt látná az új nemzedék, kevesebb volna köztük, aki „identitászavartól” szenved (amit ideje volna végre magyarul: a hovatartozás zavarának mondani).
Az említett múzeumnak állítólag nem telik erre. Mikszáth ünneplésére sem nagyon telt, pedig ha valakiére áldozni kellett volna, rá mindenekfelett. De nem. Az övére sem.
Talán Faludy Györgyére spóroltak. Mert most őt mutatják. Ő a sláger, s az olyan férfiéletre, amilyet Pálóczi Horváth Ádám élt, újra csak a magyar vidék gondolt. Magasba emelte, föl, egészen a szószék magasságába.
Kömlőd, a szülőfalu református gyülekezete onnan hallgathatta Papp Vilmos nyugalmazott lelkipásztor kutatásainak eredményeit. Szántódon, ahol Pálóczi Horváth Ádám gazdálkodott, emléktúrát rendeztek a tiszteletére. Zalaegerszegen koncertet tartott a zeneiskola.
A fővárosban nem bajlódnak ilyesmivel.
Itt még mindig más nótát húznak.
Pálóczi emlékére eddig egy cintányért sem ütöttek össze.

Június 27., vasárnap
Kevés teljesületlen vágyam van. Puritán kálvinista apám példája szerint – mert legtöbbet a példa alakít rajtunk, nem a szavak – a kielégületlen ember nemcsak a maga életét nehezíti meg, terhére van másoknak is. Jobb hát, ha elérhető célokat tűzünk ki magunk elé. Talán ez az oka, hogy legtöbb vágyam teljesült, bár némelyikért meg kellett dolgoznom keményen.
Egyről viszont lassan lemondhatok, holott természetesnek látszott, szinte a legtermészetesebbnek. Az Alföld közepén születtem, anyámtól és tanáraimtól szép magyar nyelvet tanultam. Ebből az országból valók a barátaim, itt szerettem azokat, akik máig lakói emlékezetem erdejének, s talán azt is elmondhatom, hogy itt jutottam valamire. Szóval nincs okom panaszra, egyet kivéve.
Sosem volt módom érezni, hogy befogadtak: nem tartozom sehová. Egy vidéki porta, benne szolid ház és hozzá egy kert – egyedül oda.
Hajdan azt kértem a sorstól, hogy szabad lehessek. Megadta, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy árat kell fizetnem érte. Illetve – mert lassan kiderül – ennél is többet.
Egy barát döbbentett rá, s mentségére szól, hogy nem érezte: súlyos szavakat mond a telefonba. (Meglehet, nem csak a magáét mondta.) Arról beszélt, hogy vidéki életmódunk, s benne az a törekvésem, hogy az életet művészetté tegyem, neki gyanús.
Letettem a kagylót, s percekig némán ültem az asztal mellett. Hogy van ez? Elszenvedem, hogy nem tartozom sehová, s ezt még megfejelnék azzal, hogy gyanús a szabadságom is? Se pénz, se posztó? No, azt már nem!
De hát miért irritál valakit, ha a másik egyszerűen próbál élni? Mert erről van szó, nem másról. Az egyszerű élet pedig azt jelenti, hogy igazodunk a természethez. Az ő törvényeit vesszük figyelembe előbb, csak aztán jöhetnek a papírra írtak.
(Miért nem szólok az isteni törvényekről? Két oka van. Az első, hogy a legtöbbje azonos a természet törvényeivel. Másodszor: a keresztény, a muzulmán, a hindu, a buddhista, a zsidó mind a maga szent könyvére hivatkozik. Nem gondol rá, hogy ahol ezek ellentmondanak a természet törvényeinek, ott a deus ex machina, az isteni közbeavatkozás helyett a homo ex machina érvényesül. Viseli az ember keze nyomát.)
Úgyhogy kitartok amellett, hogy a természet törvényei előbbre valók az ember által alkotottaknál, s ez nem mond ellent annak, amit Jézus mondott tanítványainak: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Márk, 12.: 17.). Vagyis Jézus nem szólt a sorrendről. Ehhez jön még, hogy ma a pénz mindkét oldalára a császár képét verték – szimbolikusan persze. Őt illeti a pénz, annak kamata és a korrupciós ügyek haszna is.
Igenis bátorság kell ahhoz, hogy ne csak kijelentsem, aszerint is éljek, ahogy a törvényeket rangsorolom. Meggyőződésem: aki nem így tesz, elszegényíti az életét. Nem véletlenül ez lett korunk egyik legnagyobb kihívása.
Színt kell vallanunk, melyik törvény a fontosabb a szemünkben, és aszerint vehetünk részt a Nagy Előadáson. Ha jól felelünk, az első sorok egyikébe kapunk helyet, ha nem a leckét mondjuk fel, mehetünk föl a harmadik emeleti karzatra. Onnan legfeljebb a színpad felét látjuk.
Aki telefonált, művész, nem is akármilyen. Kár, hogy mindig nála a colstokja, azzal méricskéli szűkebb-tágabb környezetét. A siker osztásai vannak fölvésve rá, és aki elébe akad, aszerint sorolja be, hogy mérőszerszáma mennyit mutat. Pár éve azt mondta nekem: „Te még nem vagy nagy név.” S mivel úgy érezte, ő viszont az, némi leereszkedéssel fogalmazott meg több szamárságot. Akinek „még” nincs nagy neve, tökfej, bizonnyal így sorolt be engem is.
Nem figyelmeztettem. Jöjjön rá maga, hogy ez könnyelműség.
Rájött.
Egyet viszont nem akart megérteni. Hogy az élet másra s főleg többre való, mint görcsös kapaszkodásra a siker csúszós mászórúdján. Lenn, földközelben jobb. Nemcsak azért, mert a mászórúd tetején senki nem maradhat örökre – lerugdossák az újak –, van egy fontosabb szempont is. Földközelből jobban látni a lényeget, sőt onnan célszerű láttatni is, mert többen fogják érteni.
Shakespeare tudta ezt. Benjamin Franklin szintén. Kodály nemkülönben. Gyakorlatias emberek voltak, sosem szakadtak el a természettől.
Ma globális szakítópróba folyik. Néhány világhatalmi barom, akiket a sors – pechünkre – helyzetbe hozott, fütyül a természet törvényeire. Helyettük teóriákat akar megvalósítani, kerül, amibe kerül.
Fenntartható fejlődésről papolnak, miközben cégük kútjából hónapok óta olaj ömlik a tengerbe. Afganisztánt éppúgy szétpusztították, mint hajdan az oroszok, mérgező élelmiszereket raknak boltjaink polcára, és ők akarják megmondani, mi a demokrácia.
Hozzájuk kellene igazodnom? Embertelen törvényeikhez?
Művész barátom arról beszélt a telefonban, hogy az a családi idill, amelyről a Köznaplóban írok, nehezen hihető. Úgy érzi, szebbre festem a dolgokat, és valójában nem olyanok.
Ámulva hallgattam, hisz a rokokós-waldmülleres szót soha ki nem ejtettem a számon. Vajon kitart-e az idillnél, ha neki kell felhordania 40 mázsa tűzifát a lépcsőn? Akkor is ezt mondja, ha ő gazolja ki a meredek kertet, amelynek rézsűit az esős hetek dzsungellé változtatták? Vagy a gyermekünkre gondolt? Semmi kétség: nagy érzés nevelni, alakítani egy kicsi lányt. Szép legyen, okos, jó viselkedésű, s ha majd eljön az ideje, akárcsak egy gyümölcsfa, egészséges termést hozzon.
Esetünkben ennek is dupla ára van.
Előttünk bezárult a koncerttermek kapuja, és barátaink tudják, mi aligha megyünk Berlinbe, Vancouverbe vagy bárhová, ahová hívnak. Arra sincs módunk, hogy egy nyári estén elmenjünk vacsorázni, nincs aki felügyeljen a lányunkra. Van rokonságunk, de még sincs: nem támaszkodhatunk senkire. Ha művész barátom szemében ez idill, akkor, mint fentebb a szabadságért, busásan fizetünk érte.
De ez magánügy.
Nem az viszont a gyanakvás.
Magamat kérdezem: ugyan mi táplálja? S nem csak az övét – irányomban gyakorolják mások is. Többen nemzeti jelleggel.
Például a költő, akivel a Vörösmarty téren „találkoztam” az idei könyvhéten. Épp velem szemben közeledett, a vállunk szinte egymáshoz ért, fejét mégis elfordította. Pedig pár éve még hangos örömmel cseréltünk könyvet ugyanott. Az övét így dedikálta: „Végh Alpár Sándornak, boldog úrfikorom kedves tanújának nagyrabecsüléssel és szeretettel…”
Hová lett a szeretet, hová a nagyrabecsülés?
Rádiós jegyzetének utolsó mondata vitte el. Nem értettem egyet vele. Fellármázta a szerkesztőséget, és lehozatta írását teljes terjedelmében. Így fejezte ki, hogy jobb magyar nálam.
Megrántottam a vállam akkor is, most is.
A kertre gondoltam, fenn a hatalmas levantei mogyorófára. Szemben a visegrádi várra, ahol épp 700 éve, hogy megannyi alkalmi korona után végre a Szent Koronát tették Károly Róbert fejére, aki utána hamarosan elsöpri majd az oligarchákat. És olyan percek következtek, amikor az ember, ki tudja, miért, csak jóra gondol, köztük egy sétára a feleségemmel. A csongrádi Tisza-gáton lépkedtünk, aztán leültünk egy lépcsőre. Fönn gólya kelepelt, ennyi történt csupán, mégsem tudom elfelejteni. Ahogy azt sem, mikor reggeli fényben megpillantottam egy türkiz kupolás mecsetet Szamarkand régi városnegyedében, s arra is pontosan emlékeztem, még mindig a Vörösmarty tér kövén állva, hogy van Pi-jen Lunak egy mondata: „Ha egyenesen állsz, ne törődj vele, hogy árnyékod görbe.”