Közoktatási integráció aggályokkal

Szörényi László vitaindító írásában főleg az oktatási integrációra utaló sorok keltették fel a figyelmemet: „A leszakadó korosztályok oktatását meg kell oldani…” Egyetértek, mert e réteg hangadói sokszor tágabb közösségük békéjét veszélyeztetik. A leszakadók, a hátrányos helyzetű gyermekek nagy része egyszerűen csak rosszul szocializált, sajátos kultúrán, a többségi társadalomtól elütő normarendszeren nevelkedett. A közoktatási törvény értelmében azok hátrányos helyzetűek, akiket az önkormányzat jegyzője szociális helyzetük miatt rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesít, míg ezen belül azok halmozottan hátrányos helyzetűek, akik szüleinek a gyermekük óvodába, illetve iskolába lépésekor csak nyolc általános iskolai végzettségük volt. A halmozott hátrány megállapítása a visszaélésre is lehetőséget adó, ellenőrizhetetlen szülői nyilatkozaton alapul, aminek következtében a gyermek számos kedvezmény jogosultja lesz, és ha arányuk a törvényben megszabott mértéket túllépi, a beiskolázási körzethatárokat is meg kell változtatni. Ezáltal ott, ahol kevesebb volt a halmozottan hátrányos helyzetű tanuló, ezentúl több lesz. Vagyis integráltunk.
A hátrányos helyzetű gyermekek között a cigány származásúak több mint egyharmadnyi részt képviselnek, közel négyszeresen felülreprezentálva társadalmi arányukat. A közeljövő társadalmi nyugalma a hátrányokkal küzdő, problémás gyermekek helyes szocializálásán, felzárkóztatásán, megfelelő nevelésén, oktatásán múlik. Az igazi probléma tehát itt van, és ha figyelembe vesszük, hogy a cigány tanulók száma húsz év alatt az általános iskolákban megduplázódott, akkor bizony mielőbb tennünk kell valamit.
A két legmarkánsabb elképzelés az integráció és a differenciálás. Előbbin együttnevelést és oktatást értünk, amikor a hátrányos helyzetű réteg gyermekeit nem elkülönítetten, hanem a többiekkel, a deviáns jegyeket nem mutató társaikkal együtt oktatjuk. A másik megoldás a differenciálás, amikor a lemaradók megkapják a személyiségükhöz, képességükhöz és neveltségi szintjükhöz igazodó egyéni fejlesztést, de nem feltétlenül egy osztályközösségben azokkal, akiknek ezekre nincs szükségük. Úgy tűnik, a kormányzat terveiben az utóbbi megoldás a támogatottabb, miként az integrációt elviselni kényszerülő pedagógusok, szülők körében is, hiszen néhány vadóc megjelenése egy-egy iskolában igencsak felforgatja a helyi közéletet.
A döntéshozók jelenleg kész tények előtt állnak, hiszen már megtörtént a választás: a szétzilált oktatást maga mögött hagyó liberális miniszter, Magyar Bálint 2002-től bevezette az iskolai integrációt, amit aztán szocialista utóda tovább vitt. Eddig mintegy hétmilliárd forintot fordítottak erre a célra, sokak szerint feleslegesen, mivel az integráció összességében eredménytelennek bizonyult. Nem csökkent a cigány tanulókból álló osztályok száma sem, noha már több mint másfél ezer iskolában folyik integrált oktatás.
Mit lehet tehát tenni, hogy a sok tízezer gyermek felzárkóztatása, társadalmi és kisközösségi beillesztése sikeresen megtörténjen? Talán nem kellene választani az integráció és a differenciálás között, hanem azok előnyeit alkalmazva szervezhetnénk meg a felzárkóztatást, a szociális hátrányok kiváltotta személyiségproblémák kezelését, a közösségellenesség megszüntetését. (Az egységesebb szakmai elvárások érdekében célszerű lenne a jelenleginél nagyobb arányban szerepeltetni a helyi tantervekben a központi előírásokat.) Önmagában az integráció tehát nem elvetendő, de az bizonyos, hogy jelenlegi formájában nem a leghatékonyabb és ami fontos: erőltetni nem szabad. Tudomásul kell venni, hogy vannak, akiket egyszerűen nem lehet integrálni, mert már olyan mentális, pszichés állapotban vannak, hogy nem szabad őket normál közösségbe engedni, mert annak az lesz a következménye, hogy semmit át nem véve annak normáiból, szétzilálják azt. Ahol a szegregált nevelésről-oktatásról a tanulók személyisége miatt nem lehet lemondani, ott származástól függetlenül tanuljanak csak külön a diákok. Akiknél képességeik, személyiségállapotuk, túlkoros voltuk, neveltségi szintjük miatt eleve kudarcra ítélt az integráció, azok továbbra saját közösségükben kapjanak speciális fejlesztést. Ezzel a megoldással nem bomlik meg egy kialakult osztályközösség, és nem szakítunk ki egy-egy diákot megszokott társas környezetéből és tesszük olyanba, amelynek szocializációs hatása érintetlenül hagyja személyiségét és csak ő rontana a többiekén. Miként a kiemelkedően tehetséges gyermekek elkülönített nevelésének-oktatásának is megvan a létjogosultsága, úgy a deviánsok elkülönítésében is van pedagógiai ráció, hiszen fejlesztésük kiscsoportban, arra felkészített és gyakorlattal bíró pedagógusok által eredményesebben megoldható. Esetükben nagy jelentősége van a nevelésnek, az egyéni fejlesztésnek, a szocializálásnak, s ezek differenciált kiscsoportos foglalkozás keretében biztosítható számukra a legsikeresebben.
A kutatások egy része szerint az integráltan nevelt tanulók iskolai teljesítménye javult, míg osztálytársaiké nem csökkent. Nem tudni azonban, hogyha nincs integráció, akkor az integrációt elviselők teljesítménye nőtt volna-e. A magyar kutatási eredményekkel nem mindig korreláló angolszász vizsgálatok tapasztalatai alapján megkockáztatom: igen. Az is megfontolandó, hogy a társadalom szempontjából előnyösebb-e az integráció, annak árán, hogy a normál övezetbe tartozókra és a tehetségesekre ezáltal kevesebb idő, pedagógiai figyelem jut, megsértve ezzel az esélyegyelőség követelményét.
Ha azt a kutatási eredményt vesszük figyelembe, hogy nálunk majdnem nulla az oktatás esélyt kiegyenlítő szerepe, akkor úgy tűnik, kár bizakodnunk, mert érdemi változásra nem számíthatunk. A gyerekek társadalmi érvényesülését ugyanis évtizedek óta az határozza meg, hogy milyen életnívót elért családba születnek. A megfelelő anyagi háttér, az iskolázottság, a motiváltság együtt jár, miként a szegénység, az iskolázatlanság és a motiválatlanság is. Szintén kutatási megállapítás, hogy a cigány származás nagyobb hátrányt jelent az osztályteremben, mint a szegénység, vagyis a tehetősebb cigány származású család gyermeke inkább szorul peremre, mint szegényebb, de nem cigány társa. Van tehát bizonyos mértékű cigányellenesség, aminek leküzdése nemcsak időbe telik, de mindkét oldal felelősségét is felveti. A felelősök között egy harmadik tényező is van. Róluk nyilatkozta egy kisebbségi vezető: „Nekünk, cigányoknak a legtöbb bajt a liberálisok okozzák. Feszültséget keltenek, amelyek botrányokat robbantanak ki, s akkor hirtelen jogvédőkké válnak.” (Moldova György: Az utolsó töltény, Urbis, 2010.)
A személyiségfejlesztésen túl az integrációra, differenciált foglalkozásra szorulókat is olyan képzettség birtokába kell juttatni, amivel sikerrel helyezkedhetnek el a munkaerőpiacon. Nagy részükre kétkezi munkáslét vár, de sokuknál már ez is eredmény. A lényeg, hogy legyen képzettségük és legyen munkájuk, vagyis adófizetők legyenek és ne segélyezettek.

A szerző vezető főtanácsos, közoktatási szakértő

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.) Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.).