Olvasom a világhálón, hogy Vince Neilt, a néha még életjeleket adó Mötley Crüe zenekar énekesét lekapcsolták a zsaruk Vegasban, mert ismét szénrészegen vezette személygépjárművét. Már régen ki kellett volna vonni a forgalomból, mert közveszélyes tahó, de valahogy mindig megúszta, még az emberölési ügyét is. Akárcsak a zenekar az összes balhét, a vérző fejű japán üzletemberig bezáróan, akit egy whiskysüveggel inzultáltak az Oszaka és Tokió között menetrendszerűen közlekedő szuperexpresszen. A banda másik tagja, Nikki Sixx egyszer (?) annyira túllőtte magát, hogy halálhírét keltették, de a haverjai azért biztos, ami biztos, telefonon érdeklődtek utána a kórházban. A beszélgetés nagyjából így zajlott le:
– Nikki Sixxről érdeklődnék.
– Éppen most távozott – felelték a vonal másik végén.
– Távozott? Ezt hogy érti? Azt hittem, meghalt.
– Úgy értem, hogy éppen most távozott. Kiszedte az orrából a csöveket, kitépte a karjából az infúziót, és mindenkit elküldött a p…ba. Aztán kiment az ajtón. Csak egy bőrnadrág volt rajta.
De volt olyan is, hogy újraélesztéskor fecskendő állt ki a mellkasából. Nem úgy, mint a Ponyvaregényben, mert mindjárt kettő. Az persze sokkal érdekesebb kérdés, miért történt, hogy a Mötley Crüe-ról már most is leginkább ezek a kedélyes történetek forognak közszájon, a zenéjük meg némi túlzással senkit nem érdekel. Pedig a régi szép időkben még a Guns n’ Roses volt az előzenekaruk. Szigorúan véve a GNR is eltűnt, és az egész kaliforniai cicanadrágos hard glam rock színtér kiürült, illetve felszívódott. Ez nem jelenti azt, hogy váratlanul ne tűnnének fel egy-egy fesztiválon, vagy ne indulna be egy turné a megszokott attitűdökkel (késés, beszólások, sztriptíztáncosnők, ideges szállodaigazgatók), de igazából nem maradtak benne. Szétcsúsztak és kiestek. A legnagyobb veszteség alighanem a Cult porózussá válásával érte a műfaj elkötelezett híveit, ők aztán igazán óriásiak voltak, magukban hordozták a Led Zeppelin-féle legendárium létrejöttének lehetőségét, de némi utóvédharc végén elestek. Elsodorta őket is az új fúziós, világzenés népvándorlás. Ez történt aztán a grunge-hősökkel is: sosem lesz belőlük többgenerációs családi tombolások célállomása telt házas futballstadionokban. Ehhez a státushoz egy Rolling Stones szükséges, mint ahogy az is csak nekik sikerült, hogy évtizedes vegetálás után ott folytatták, ahol abbahagyták. Tegyük hozzá, a világ minden pontján, mert az, hogy mit csinál Bruce Springsteen Amerikában, egy másik fejezet. A jelenségszint eléréséhez nem elég betolni a csíkokat, és kivágni a tévét a kilencedikről.
Távolról úgy tűnhet, hogy a popzene nem annyira veszélyes üzem, mint a rock and roll, mert kevesebb a vadság a szívben, de ez csak a látszat, mert ott meg az a baj, hogy a hülye gyerek a kukából, hipp-hopp!, beugrik a limuzinba, oszt nem érti az egészet, persze hogy kompenzál. Nem lehet könnyű megemészteni, hogy hirtelen lehet az illegálisan ott tartózkodó mexikói medencetakarítót napestig egzecíroztatni. Ennek a világnak (a popnak) is kőkemény a szelekciója, és még sokkal kevesebben maradnak a végén, de hogy Madonna köztük van – lesz, az máris jól érzékelhető. Pedig gondolta a fene, amikor annak idején elkezdte nyafogni a Who’s That Girlt. Azóta meg úgy alakult történelmileg, hogy minden korszaka és a hozzá kapcsolódó valamennyi szerepjáték a pop történetének egy-egy sarkkövévé magasztosult, kikerülhetetlenek, akár Andy Warhol leveskonzervje. Madonnából műtárgyat faragott a stábja és elsősorban önmaga. Azonkívül, hogy tagadhatatlanul érdekes nő, elképesztő mennyiségű meló van benne. Természetesen nem elsősorban zeneileg (a popzenében a hangsúlyt a szó elejére helyezzük), Slash (ex-GNR) egyetlen riffje többet ér, mint amit a nagyasszonynak huszonöt év alatt összebarkácsoltak, hanem az egészről. A jelenség jobb megértéséhez érdemes meghallgatni, megnézni azt a két legutóbbi kiadványt, amely akár a művésznő életművének összefoglalásaként is felfogható. A Celebration dupla, harminchat digitalizált és újrakevert dalt tartalmazó hanghordozó, a Sticky and Sweet Tour pedig Madonna legutóbbi világ körüli tárlatvezetésének lenyomata CD-n és DVD-n. A látványrészleg természetesen érdekesebb (segít életben tartani a néha ellankadó figyelmet), de mindenhol jól nyomon követhető a mindig izgalmas honnan hová is, ami, ugye, segít egy szövevényes pályakép felskiccelésében.
Madonna világának egyik legfontosabb szegmense nyilvánvalóan az erotika, az Italians Do It Better (az olaszok jobban csinálják) szexuális sztereotípiájától Jean Paul Gautier jelzésértékű jelmezein át a szofisztikus erotikáig – ez utóbbi nem összekeverendő a pornográfiával, lásd a fotóművészetben például Roy Stuart munkásságát! Szinte az összes archetípus megjelenik ezen a placcon, tudatosan és óvatosan (tehát tervszerűen) provokálva azokat, akik még egyáltalán kihozhatók a sodrukból bármilyen színpadi produkció láttán, és valljuk be, ezen a szemüvegen át szemlélve azért elég színes a világ! Madonna verte be az utolsó szege(cse)ket az amerikai prüdéria koporsójába (egyébként, ha úgy vesszük, egyben az elsőket is, hiszen a nagy villantós elődök, például Deborah Harry vagy Marianne Faithfull szubkultúrákat izgattak, nem tömegeket), ami utána jött, az már a plágium és a vulgarizmus tárgykörébe tartozik.
Illetve nem is nagyon látható utána semmi és senki a tiszteletre méltó Kylie Minogue-on kívül, a Lady Gaga-szerű kreációk egyelőre súlytalannak tűnnek. Nyilván kitölti majd valaki azt az űrt, amely hamarosan keletkezik, hiszen Madonnának váltania kell, mivel szerencsésen túlélte a Marilyn Monroe-i kort. Lesz némi lökdösődés, de a zeneipar tévedhetetlen biztonsággal legyártja majd az utódot. Nem lesz könnyű dolga, hiszen Madonna saját bevallása szerint szexuális és spirituális lény egyszerre, a deviancia pedig csúszós pálya, ráadásul ahhoz, hogy valaki a világ legismertebb nője legyen, nem elég Frida Kahlo-képeket aggatni a falra. Egyszer azt találta mondani a Q Magazinnak adott interjújában, hogy „nem lesz könnyű megértetni az emberekkel, hogy ha meghalok, nem lesz, aki eljátsszon engem, ezért én magam játszom el magamat”. Ha csak így nem.

Az egyik legsúlyosabb bűnt követte el Ruszin-Szendi Romulusz