Kultúra és oktatás

Hónapokon át zajlott a vita a Nagyítás lapjain a kultúráról, a hazai kulturális helyzetről, nemrégiben pedig a Magyar Nemzet hasábjain kezdődött eszmecsere az oktatásügyünkről. E két vita véleményem szerint ugyanarról szól: a kultúra része az oktatás, az oktatás kultúrát közvetít.
Amikor megszületik egy csecsemő, sőt már fogantatásától kezdve valamifajta kultúra részesévé válik, és aztán haláláig különböző kulturális körök és szintek sokszínűségében létezik. A rendszeres oktatásban csak meghatározott ideig vesznek részt gyermekeink, viszont a család mellett ezeknek a közoktatásban, a szakképzésben eltöltött éveknek meghatározó a szerepük a személyiség kulturális arculatának kialakulásában.
Vitaindító cikkében Szörényi László a nemzeti tudat meglepően gyors lebomlását állítja. Szétfoszlik a tudat, csökken a tudás, nem csupán a nemzetről, hanem az emberiségről is. Korábban, fél évszázada még az a feltételezés volt a meghatározó, hogy elkerülhetetlen a többnyire latinosnak nevezett humán szakterületek további visszaszorulása az általános műveltségben, mert a természettudományok olyan hatalmas mértékben gazdagodnak. Ez az utóbbi állítás ugyan igaz volt, ám a kétféle kultúra ma sem él egészséges szimbiózisban egymással. A felsőoktatásban egyre inkább szakbarbárokat képzünk. A felvett diákok tekintélyes százaléka nem bizonyul érettnek a felsőfokú tanulmányokhoz. Sok esetben nem is érdekli őket a választott szakterület, s ha mégis, akkor semmi más. A tudományok ugyan egyre inkább specializálódnak, ám például a tanároknak mindenképpen példaértékű általános műveltséggel illene rendelkezniük. Évtizedeken át tanítottam felsőbb éves magyar szakos bölcsészhallgatókat az ország legrégebbi egyetemén. Közöttük már régóta „nem divat” legalább néhány kortárs irodalmi folyóirat ismerete. Ők már természetesnek tartják, hogy 22 éves korukig mindössze egy-két regényét olvasták Jókai Mórnak, Mikszáth Kálmánnak és másoknak. Vérszegény az érdeklődés a társművészetek iránt. Megdöbbentő eredményt hozna az a felmérés, amelyik megkérdezné: ki járt már a fővárosi Operaházban, a Szépművészeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban? Voltak-e komolyzenei hangversenyen, képzőművészeti kiállításon? Pedig nekik és más szakos tanártársaiknak kellene olvasóvá, műértővé nevelni a diákokat, felkelteni és elmélyíteni a humán területek iránti érdeklődést. Egyre inkább olvasatlan olvastatók hagyják el az egyetemeket.
Mindebből az következik, s ezzel csak az előző kormány illetékeseinek mondok újat, hogy a magyar oktatási rendszert át kell alakítani, s ehhez a legelső és leggyorsabban ható lépés a tanárképzés, tágabban az értelmiségképzés rendbetétele. A bolognai rendszer nem az ördögtől való, ám akik a tanárképzésben ezt kierőszakolták, bűnt cselekedtek. Ezen a területen a legsürgősebben vissza kell állítani az egységes ötéves modellt. Be kell vezetni – itt is – a felvételi vizsgákat, s célszerű volna lehetővé tenni a kétszakosságot. Egyúttal felül kellene vizsgálni a pedagógiai-pszichológiai oktatás újabban kierőszakolt túlsúlyát, amely csorbította a szakmai képzés jelentőségét. Az utóbbi években megszűnt a 10–18 éves korosztály számára a kétfokozatú tanárképzés. Ez sem feltétlenül helyes döntés, hiszen 13–14 éves korig a módszertan, azon felül egyre inkább a szakmaiság a meghatározó az oktatásban.
Az érettségivel megszerzett általános műveltség elkerülhetetlen hiányosságait a bölcsészkarok mellett minden felsőoktatási intézményben tantervszerűen is meg kellene próbálni csökkenteni. A magyarságtudományi, a filozófiai, a vallási, az etikai, a történelmi, a természettudományos világképpel kapcsolatos alapismeretek nélkülözhetetlenek. Az az igazság, hogy felnőttként, mintegy madártávlatból nézve válhat a középiskolai széttagolt ismeretanyag igazán érthetővé.
Nem lehet éveket várni a közoktatás rendbetételével sem. Az állami, az önkormányzati, a szakmai-módszertani irányításnak sajnos meghatározó szerepe volt a mai tragikomikus állapotok létrejöttében. Magyar Bálintnak és csapatának kártevéseit talán egy évtized sem lesz elegendő felszámolni. Újra kell gondolni a műveltségi területek tananyagát, a módszereket, a követelményeket. Szükséges a pedagógus szakma erkölcsi rangjának viszszaállítása, s ez nyilván sok éves munka. Rendezni kell, s konzervatív módon a tanár-szülő és a tanár-diák kapcsolatok normáit, etikáját. S ugyancsak évek munkájával el kellene érni, hogy a tanári fizetésből tisztességesen meg lehessen élni. Ha az oktatás a legjobb befektetés, akkor a tanár kulcsszereplő. S bizony nélkülözhetetlenek lennének a férfiak is ebben a szakmában.
Semmilyen életkorban nincs két teljesen egyforma műveltségi szintű ember, mert az érdeklődési területek változatosak. Az általános műveltség társadalmilag a sokféleség egységét mutatja fel. A közoktatás mindezt csak korlátozottan képes figyelembe venni. Ki ebben, ki abban a tantárgyban erősebb. Az emberi személyiséget, a magyarságtudatot, az emberiséghez tartozást, az etikusságot a legközvetlenebbül a humán tárgyak közvetítik, s ezek közül a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tárgyaknak van magasabb óraszáma. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a személyiségformálásban minden tanárnak meghatározó szerepe lehet, ha ő maga is igazi személyiség. S bizony az osztályközösség is fontos. Nekem most volt az ötvenéves érettségi találkozóm. A budai József Attila Gimnáziumba jártam, reál- és fiúosztályba. Tanáraink közül már alig néhányan élnek, de legtöbbjük hatással volt ránk. S bár nem mindegyik társunk élhette meg ezt az esztendőt, a legtöbben ma is munkálkodó emberek, akik szeretettel és köszönettel gondolnak nevelő iskolájukra.
Nevelés – ez a következő kulcsszó, s vele párban a család. Egyetértek mindazokkal, akik szerint családi nevelés nélkül, együttműködés nélkül az iskola önmagában aligha képes teljes emberré formálni. Igen, a nevelés, a nevelődés születéstől halálig tart. Mire nevelünk? Játékra, munkára, tanulásra, anyanyelvre, erkölcsre, emberségre, műveltségre, szórakozásra, közösségtudatra, benne családra, magyarságra, emberiségre. Értékre, minőségre. S nevelődünk szülővé vagy munkahelyi vezetővé, azaz mindenki nevelővé, valamennyire pedagógussá is válik. Többnyire hozzá nem értő módon. Pedig rendszerszerűen kellene szülővé, sőt nagyszülővé nevelni minden nemzedéket, hozzá társítva a nemzedékek együttélésének évezredes tapasztalatait.
Az utóbbi fél évszázadban a család szerkezete, a fogalom tartalma, gyakorlata jelentősen átalakult. Mindez az egész társadalmat formálta és deformálta. Ám a nevelés alapsejtje ma is a család. Ott tanulhatunk meg ma is játszani, beszélni, egy közösség részévé válni, sőt még dolgozni is. Szörényi László a család és az oktatásügy szomorú helyzete mellett harmadikként a televízió felelősségét emelte ki. Kissé tágabban a tömegtájékoztatási eszközök egészét említhetnénk. A kereskedelmi adók nehezen változtathatók meg. Nélkülözhetetlen lenne a legfontosabb kulturális értékeket középpontba állító tévéadó, ahol fő műsoridőben is lehetne szakszerű kulturális információkhoz jutni. Ha valaki összesítené a híradókon évente előforduló kulturális tartalmú információkat, elképedne az alacsony számon. Miért van az, hogy a sporthírek nélkülözhetetlenek, a kulturálisak száműzöttek? Nagy siker volt a Mindentudás egyeteme. Szükség lenne a mindentudás középiskolájára is: rendszeresen kiegészíteni, elmélyíteni az általános műveltség anyagát.
A magyar kultúra legáltalánosabb alapja maga az anyanyelv. Sorvadásával kultúránk is szegényedik, halálával ez a kultúra muzeális halmazzá válik. Szembe kell szállni azokkal az elképzelésekkel, amelyek a nyelvművelést feleslegesnek tartják, a nyelvi szabályrendszert korszerűtlen gúzsnak ítélik. Az egységes köznyelv nélkül a magyar kultúra is romlani kezd. Úgyis fenyeget a globalizáció, az angol nyelv szirénéneke. Természetesen minden nyelv egyenrangú, ám bármely nyelv halála értékpusztulás. Különösen akkor, ha ez egy több ezer éves, öntörvényű kultúra lezárulásával jár együtt.

A szerző a Magyar Írók Szövetségének elnöke

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.).