Viktor Pelevin, a posztmodern orosz krónikás írja Generation P című regényében: „Egyszer tényleg volt Oroszországban egy gondtalan ifjú nemzedék, a nyár, a tenger, a nap szerelmesei, és ez a nemzedék a Pepsit választotta.” Úgy választották, ahogy a szüleik Brezsnyevet, teszi hozzá később, aztán a társadalmi szamárlétrán kínkeservesen kapaszkodó főhős szájába adva vaskos tanulságokra jut. A szép új világban (értsd: a posztkommunista valóságban) a hatalmat megahertzekben mérik, irányítói virtuális hatalmasságok, akikről mindig kiderül, hogy fölöttük is mások állnak, szóval a helyzet olyan összetett, hogy inkább senki sem törődik vele, valójában kié a láthatatlan kéz a pult mögött.
Brand new world helyett new world brands. Némi cyberpunk éllel még azt is leírja, a számítógépek nem szép új világot hoznak létre, csak új világmárkákat. Itt vagyunk most, Pelevin szerint. „Oroszország nagyon fontos szerepet játszik a nemzetközi munkamegosztásban – egy szenvedő világ képét nyújtja, amelyben elengedhetetlenül fontos nagyon sok ember számára, hogy a saját üres fogyasztói életét boldogságként élhesse meg.”
Innen indít a Műcsarnok bő egy hete látogatható kiállítása is. Abból a pillanatból tekint a közelmúltba, amikor az üres pénzpiaci lufi kipukkadt, a valóság összezárt, a jóléti világ pedig azóta is keresi az új irányt. A pult mögött több tucat magyar és külföldi kortárs művész, alkotócsoport munkáit összegzi tematikusan. Ukránokét, szlovákokét, németekét, románokét és magyarokét, akik a posztszocialista blokk országainak elmúlt húsz évére reagálnak munkáikban.
A posztszocialista régió a tárlat tematikája szerint nemcsak Kelet-Közép-Európát jelenti; annál jóval nagyobb területen nyugszanak a Nagy Testvér veszélyes hulladéknak is beillő maradványai. Az örményeket vagy a bolgárokat sem elsősorban a politika, inkább az érdekli, lehet-e húsz év után viszketés nélkül élni a kapitalizmusnak nevezett össznépi társasjátékban, ki nevet a végén, és főleg: mire vágytak, mire vágynak ma a régió lakói, akik a kelet-európai kapitalizmust negyven év kommunizmus után ömlesztve kapták a nyakukba – használati utasítás nélkül.
Bukta Imre Kényelemhelyzet-keresés elevátoron című fotóján (1976) termelőszövetkezeti munkás lóg fejjel lefelé egy futószalag végén, a lábánál fogva. Egy szlovák művész, Lucia Nimcová szülővárosában, egy iparvárosban a helyi tanács fotósától tanult meg fényképezni, és össze is gyűjtött az elvtársi képekből egy sorozatot. Később visszament, újrafotózta a helyszíneket. A lényeg nem változott, csak a kép lett élesebb. Neki jutott eszébe az is, hogy a lerohadt iparvidék elöregedő lakosságát megtornáztatja. A videón asszonyok, egykori elvtársak hajlongnak, vezényszóra, bele a kamerába.
És akkor „most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról”, folytatná Örkény arról, hogy mi a groteszk. Örményország, lakótelep. A jövő maradványai című képen holdbéli tájon egy befulladt panelprogram eredménye díszeleg. Lakók sehol, rozsda, kőrengeteg. Egy Párizsban élő román művész, Mircea Cantor videoinstallációja saját ötlete halálát dokumentálja. Egyszer kitalálta, mi lenne, ha a takarékosság kedvéért befoszforoznák a gyufa mindkét végét – az európai uniós szabályok nem engedték. Fölkutatott ugyan egy régi gyufagyárat Romániában, ahol megvalósították az elképzelését, a gyárat azonban bezárták, maradt a videó, mementóként.
A több mint százötven fotó, videó, olajfestmény, rajz és installáció között kiemelt helyet kapott egy ukrán alkotócsoport hatalmas, szimbólumokkal megszórt falmintája. A Patriotizmus, bezárkózás kis híján kijutott a velencei biennáléra, csakhogy az ukrán hatalom nem talált benne elég nemzeti karaktert.
Sokkal kevésbé észrevehető felületen kapott helyet egy alkotás. Falra függesztett polírozott felület, rajta egyetlen jól irányzott húzásnyom. A gesztus világos, még ha a tuning Merci nincs is az arcunkba tolva. Címe nincs, bár akár lehetne is. Láthatatlan kéz.
origo.hu
Politikai inkorrektség turbófokozaton – itt a legfrissebb Politikai Hobbista!
