Helyet kérek! – kiabálja be Kovács János a kétszáz éves lovarda ajtaján, így jelezvén, hogy bebocsátásra várunk. A szabályok szerint a súlyos fakapu nyitása előtt minden esetben így kell tudatni, hogy be szeretnénk menni a lovakkal, engedjenek utat. A Mezőhegyesi Állami Ménes Kft. ügyvezetője a hatalmas vihar okozta károkat mutatja, ennek az épületnek a tetejére is fa dőlt, a cserepek összetörtek, egy helyen a gerenda is megroppant. A falról pontszerűen hullott le a sárgás vakolat, olyan, mintha géppisztollyal lőttek volna bele sorozatokat, pedig a diónyi, sőt tojásnyi jég ütötte a lyukakat.
A parkban a letört ágakat gyűjtik, a kidőlt fák törzseit már feldarabolták. Magyarország legrégebbi méntelepén járunk, amelyet II. József császár alapított 1784-ben, egy évvel a bábolnai gazdaság létrehozása előtt. Megfordult itt később Kossuth Lajos, Ferenc József és Rákosi Mátyás is. Utóbbi már nem lovon érkezett.
De miért éppen ezt a területet szemelte ki a bécsi udvar, hogy létrehozza az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb lovas támaszpontját? A feljegyzésekből minden kiderül. A császár szakértői tisztában voltak vele, hogy a katonák és paripáik ellátásához megfelelő háttér, mindenekelőtt elegendő élelmiszer szükséges, célszerű volt tehát ott tanyát verni, ahol ez könynyen beszerezhető. Felismerték, hogy az ősidők óta lakott Maros menti táj remek termővidék, a humuszos föld kiváló táptalaj számtalan haszonnövény számára a gabonaféléktől a cukorrépáig. A másik fontos szempont, amit figyelembe vettek, hogy a csapadékeloszlás errefelé nagyjából egyenletes, az időjárás szélsőségektől mentes.
Persze II. Józsefnek alighanem fogalma sem volt arról, mi is az a tornádó.
A ménes és a ménesgazdaság egészen 2004-ig lényegében egybetartozott, ám akkor Mezőhegyest is elérte a privatizációs hullám. A társaságot kettébontották, a ménes állami tulajdonban maradt, a több ezer hektáron agrártevékenységet végző gazdaság viszont magánkézbe került. A kétszázhatvan lóval – többnyire az itt kitenyésztett nóniusszal és magyar sportlóval – rendelkező ménesnél jelenleg harmincheten, a magánosított ménesgazdaságnál 480-an dolgoznak. (Illetve a vihar akkora károkat okozott, hogy utóbbi helyen ideiglenesen kénytelenek megválni az alkalmazottak egy részétől – azt ígérik, ha sikerül talpra állítani a céget, visszaveszik őket. Aki marad, annak ötödével csökken a fizetése.)
– Ami 2004-ben történt, méltatlan a nagy múltú intézményhez – szögezi le Kovács János, a ménes ügyvezetője. Hat év alatt négy különböző állami kezelőhöz tartoztak, épp a napokban adta át őket az MNV Zrt. a Magyar Fejlesztési Banknak. A szétválasztást követő időszakban előfordult, hogy a béreket sem tudták kifizetni, mivel a ménes állami kft.-vé alakításakor a jelek szerint senki nem gondolt rá, hogy a működéshez pénz is kell. Mára enyhültek a finanszírozási problémák. De azt, hogy mennyire gondatlanul zajlott az átalakítás, jól jelzi, hogy a cégnek ötven kilométerre innen jelöltek ki bérlésre földeket, ahol megtermelheti a takarmánynakvalót, holott állami birtokok a közvetlen közelben is akadnak. Bevételt jelent még az itt tenyésztett lovak értékesítése, csakhogy a gazdasági válság miatt visszaesett a kereslet. Adtak el lovat százezer forintért s négymillióért is, de rendelkeznek ennél jóval többet érő, csak éppen nem értékesítésre szánt állatokkal is. Ők a lovarda hírnevét hivatottak öregbíteni különböző megmérettetéseken.
A vihar idején éppen a XVI. mezőhegyesi kanca- és ménverseny zajlott, a pályán 140 ló tartózkodott lovasaikkal, ápolóikkal. A vihar nyugat–keleti irányban mozgott, majd délnek fordult, s pillanatok alatt lecsapott. A meteorológiai szolgálat 11.14-kor adta ki a vörös riasztást, ám mire pár perc múlva a mezőhegyesi illetékesek is vehették volna az üzenetet, már nem volt áram. Az állatok szállítására használt utánfutók, úgynevezett mobil bokszok közül némelyik hamarosan a fa tetején kötött ki. A jégdarabok majdnem olyan erővel csapódtak be, mint a puskából kilőtt sörét. Körülbelül húsz ló sebesült meg, hármat el kellett altatni. A mentők tizenegy embert láttak el, négyen súlyos sérülésekkel kerültek kórházba. Csak a város körüli mezőgazdasági termelők körülbelül négymilliárdos veszteséget szenvedtek röpke húsz perc alatt, hatezer hektáron teljes a pusztítás.
Csanádi István polgármester valódi lokálpatrióta, ahogy a település történelméről beszél, valósággal kiül arcára a lelkesedés. Ő a hivatal egyik autójában vészelte át a vihart kollégáival. Mozdulni sem tudtak a kocsival, a bent ülők fejükre kulcsolt kézzel próbálták védeni magukat. A jég betörte a jármű összes ablakát, a tetejéből tojástartót formált, totálkáros lett. A városvezető azt mondja, hatvanhárom éves, mindig itt élt a településen, de még csak nagyobb jégverésre sem emlékszik. Belvíz előfordult, de a mezőgazdaságot sosem érte ekkora csapás. Pedig az emberek számára a föld jelenti a legfőbb bevételt. Csanádi István a polgármesterség mellett a Vasutas Települések Szövetségének elnöke, betéve ismeri a környék történelmét. Főleg az egykori kisvasútról mesél szívesen: szinte hihetetlen, de a hatezer lelkes település egykor saját, hetven kilométer hosszúságú keskeny nyomtávú vasúti hálózattal rendelkezett, ezen szállították a majorságokban élő embereket és a terményt is. Sokan termeltek cukorrépát, az 1800-as évek végén gyár is épült, amely felszámolásakor, 1998-ban is 1300 embert foglalkoztatott. Úgyhogy az üzem bezárása nemcsak a jelentős iparűzésiadó-bevételtől eleső várost érintette érzékenyen, hanem a lakosságot is valósággal megrázta. De máskor is gyakran kaptak pofont a történelemtől. Az első világháborút követően például majdnem a ménes is megszűnt, amikor a román katonák elvitték a lovak többségét. Alig húsz százalékuk maradt meg, ebből építették újjá az állományt. Működött a városban kendergyár is, de előbb leégett, majd megszűnt. A szeszfőzde még működik, de az sem olyan hatékonysággal, mint régen.
Az évszázados hagyományokkal bíró majorságrendszert a hetvenes években szétverték: a nagy tanyákról, ahol bolt, kocsma, kultúrház, elemi iskola is működött, s az emberek közösségben éltek, a hetvenes években mindenkit a városba telepítettek. Panelházakat építettek, ahol komfort ugyan volt, de valódi szabadság többé nem. Ezt pedig sokan nem bírták lelkileg feldolgozni a mai napig sem. De Mezőhegyes, a takaros békési kisváros helyzete így sem számít rossznak, a polgármester elmondása szerint éppen a mezőgazdasági munkák miatt az állástalanok aránya az országos átlag alatti, nyolc százalék körüli. Olyan jó minőségű termékeket állítanak elő, főleg exportra, hogy több más nyugati befektető mellett egy nagy amerikai cég is itt végeztet bértermelést. A vihar után ők is azonnal felajánlották segítségüket.
Csanádi István hivatali dolgozószobáját főleg a lovakkal és vasúttal kapcsolatos tárgyak díszítik, ablakai betörve – a jégverés a frissen felújított hivatalt sem kímélte. (Az impozáns épület régen a nőtlen tisztek lakhelye volt, vagy ahogy többen nevezték, a Kan-tár.)
A polgármester szinte egyetlen mondatnak sem tud a végére érni, folyton cseng a telefon. Kárszakértőkkel, a biztosítók munkatársaival, szomszédos falvak polgármestereivel egyeztet, no meg a szerencsére sorra jelentkező adakozókkal. Külső segítség nélkül – mondja – a település képtelen a károk felszámolására, így is 210 milliós forráshiánnyal küzdenek. Az önkormányzati létesítményekben körülbelül húszmilliós kár esett, a város 2899 ingatlanából 1368-ban keletkeztek sérülések, ennek negyedében jelentős felújítás szükséges. Például beszakadt a födém, ledőlt a kémény. 923 sérült ingatlanon van biztosítás, a többieknek más forrásból kell támogatást szerezni. Az utcán lévő autók mindegyike megrongálódott, törtek a szélvédők, horpadtak a tetők.
Amilyen gyorsan jött, úgy távozott is a vihar. A polgármester asztalán a rengeteg feljegyzés, adománygyűjtő cetli között fekszik Seneca Óvakodj a haragtól című könyve is. Ez az, amelyben az ókori római filozófus a haragot nevezte „rövid ideig tartó őrületnek”. A mezőhegyesiek ma már alighanem egészen mást értenek rajta.
origo.hu
Gázolt a vonat Galgamácsa közelében
