Megszorítások cárja

A két Dominique támad: az egyik balról, a másik jobbról próbálja meg kikezdeni a népszerűsége mélypontján lévő francia elnököt. Valószínűleg Strauss-Kahn is beleszól majd az elnökválasztási harcba, míg De Villepinnek egy cél lebeg a szeme előtt: megakadályozni Sarkozyt az újrázásban.

Franciaországban a közeljövőben hat könyv jelenik meg Dominique Strauss-Kahnról, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatójáról. Ez a hatalmas érdeklődés, amelyet személye iránt táplálnak, bizonyára jót tesz az egykori szocialista gazdasági miniszter amúgy sem csekély önbecsülésének. Sőt egyenesen kívánatos, ha a 2012-es elnökválasztáson meg akarja méretni magát legfőbb „jóakarójával”, Nicolas Sarkozyvel szemben.
Franciaországban az utóbbi hónapokban szinte a vízcsapból is Dominique Strauss-Kahn folyt. Tévéműsorokban szerepelt, különböző sajtótermékeknek adott interjút, vagy épp róla készítettek elemzést, természetesen címlapfotóval. A soha nem látott érdeklődés mögött egy kérdés húzódik meg: vajon az IMF-vezér jövőre lemond-e washingtoni megbízatásáról, hogy elindulhasson a 2012-es francia elnökválasztáson? Strauss-Kahn még elegánsan lebegteti a választ, nem mond se igent, se nemet, de visszasasszézása a hazai politikai életbe már sejteti döntését.
Ám az érdeklődést lehet fokozni. Ez az, amihez nagyon ért az a négyfős francia média-tanácsadó csapat, amelyik az országban az egyik legjobb, és most Strauss-Kahn mellett dolgozik. A májusi visszatérés megkoreografált volt, jelezte: itt vagyok, velem is számolnotok kell. Mindez jól megtámogatva a közvélemény-kutatási adatokkal. Az IMF vezérigazgatója a baloldali szavazók kedvence, a népszerűségi listákon utcahosszal előzi meg a Szocialista Párt vezetőjét, Martine Aubryt. A válaszadók több mint hatvan százaléka olyan államférfit lát benne, aki a világban méltó módon képviselné Franciaországot. Sőt, ha ma lenne az elnökválasztás, a mutatók alapján le is győzné Sarkozyt, a jelenlegi államfőt.
De ki is ez a Strauss-Kahn? A zsidó származású politikus számtalan diplomát halmozott fel a közgazdaságtan terén. A szocialisták derékhadához, a nagy „öregek” gárdájához tartozik, jól ismert szereplője volt már a mitterrand-i években is a francia politikának. Volt ipari miniszter a kilencvenes évek elején, majd Lionel Jospin miniszterelnöksége alatt, 1997-től két évig töltötte be a gazdaságirányítói posztot. Amikor három éve Sarkozy lett az elnök, még mesterinek látszó – egyesek szerint sátáni – tervet eszelt ki. A valutaalap megüresedő posztjára javasolta egyik legfőbb ellenfelét, így a baloldali nyitás politikáját is kipipálhatja, és egy hiteles vetélytárssal kevesebb lesz, aki gondot okozhatna 2012-es újraválasztásában.
Ráadásul ez a washingtoni megbízatás több mint munkahely, az IMF-tisztség súlyt ad annak az országnak, amelyből a vezérigazgató származik. Dominique Strauss-Kahn egyértelműen alkalmas erre a posztra: kiválóan beszél angolul, közgazdasági és közigazgatási gyakorlata van. És az egójának is jót tett, hogy Washingtonban – még az amerikai elnököt is megelőzve – ő lett évi ötszázezer dolláros fizetéssel a legjobban fizetett köztisztviselő.
Ez aztán tényleg olyan „üzlet”, amelyen mindenki nyer! – legalábbis ezt sugallhatta a döntést követően eltelt egy év Sarkozynek. Aztán beköszöntött egy olyan korszak, amelyet senki sem láthatott előre. A nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság kezelésében megnőtt a valutaalap szerepe, benne vezetőjének megítélése is. Nem túlzás azt állítani, hogy az IMF vezérigazgatója előtt bármely ajtó feltárul. Nyilván ez a testhezálló szerep sugallja a közvélemény számára, hogy Strauss-Kahn államférfiúi tulajdonságokat birtokol.
De milyen gazdaságpolitikát követ, hogy ráakasztották a megszorítások felkent cárja gúnynevet? Hát ez attól függ – állapítják meg az elemzők. Gazdasági miniszter korában aligha tett meg mindent, hogy Franciaországban ne nőjön az adósság. Most a görög válság kezelésére leerőlteti a görögök torkán a neoliberális gyógymódot: megszorítás, elvonás, elbocsátás. Mégpedig könyörtelenül. És az euró megmentése érdekében jönnek sorban az eladósodottság mértékében vetélkedő országok: Portugália, Írország, Spanyolország, Olaszország. Lassan már az egész Európai Unió fogyókúrán lesz. Ez lenne a híres baloldali politika, amelyet a válság idején kell képviselni? – teszik fel a kérdést főként a francia baloldalon.
Dominique elvtárs! – képzeljük el, hogy ezt kiáltja felé valamelyik baloldali harcostársa. Az IMF vezérigazgatója lenne a legjobban meglepve, tekingetne jobbra-balra, hogy az illető kinek címezte a megszólítást. Ő nem elvtárs. Ő igazi kaviárszocialista, mint annyi vezető személyiség a saját francia pártjában. Már rég maga alá gyűrte a pragmatizmusa az egyszer talán vallott baloldali elveket.
A legjobb éttermekben eszik, a legjobb üzletekből öltözködik, köze sincs a köznép napi gondjaihoz. Kissé hedonista – állapította meg róla finoman a francia L’Express magazin. Felesége az az Anne Sinclair, aki a nyolcvanas-kilencvenes években a francia TF1 csatorna heti politikai magazinműsorát vezette. Sztárok ők, nem elvtársak. Strauss-Kahn a megfoghatatlan nemzetközi pénzvilág végrehajtója. Kíméletlenül alkalmazza és megköveteli azokat a szabályokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy a befektetők nyugodtan aludjanak.
Ami Sarkozyt különösen nyugtalanítja, az az, hogy riválisa számos jobboldali szavazónak is rokonszenves. A Le Parisien francia napilap egyik újságírója fejtette meg ezt a talányt: hiszen a köztársasági elnök és a valutaalap vezetője csereszabatosak. A legjobb szabású öltönyeikben Párizs legelőkelőbb vendéglőibe járnak, talpnyalókkal körülvéve. Feleségük is híresség: az egyik a média világának volt üdvöskéje, a másik a szórakoztatóipar terméke.
A politikusok mondanivalója is hasonló, szinte azonos dolgokat képviselnek. Sarkozy nem potyára érezte veszélyesnek a szocialistát, hiszen mintha saját magával kellene megküzdenie. Ráadásul Strauss-Kahnból sugárzik a visszafogott nyugalom, idősebb korának tapasztalata. Nyoma sincs benne a lázas sietségnek, amely annyira jellemzi a mostani elnököt.
Oly sok hiábavaló belharc után – a szocialisták vezetésével – a márciusi regionális választásokon sikerült végre egységbe kovácsolni a francia baloldalt. Ha ezt az állapotot megőriznék, akkor a francia elnökválasztásnak eséllyel tekinthetnének elébe. Mindennek létrehozója Lille polgármestere, az 59 esztendős Martine Aubry, Jacques Delors volt európai vezető lánya, aki szintén volt – szociális – miniszter a Jospin-kormányban. Ha Strauss-Kahn népszerűségének tudatában vállalja a 2012-es megméretést, ahhoz előbb le kell győznie a tőle ugyancsak balra álló Aubryt.
Bár a baloldalon az „európai zöldek” örömmel fogadták a bankvezér esetleges jelölését, a kisebb pártok – a kommunisták, radikálisok – hallani sem akarnak róla. A Szocialista Pártban sem teljes az öröm Dominique Strauss-Kahn felbukkanása láttán. Megosztó, nem egyesítő politikus. Ám ha a szocialisták fenn akarják tartani maguknak a siker esélyét, be kell látniuk: nincs más választásuk, Strauss-Kahnt kell támogatniuk.
Mindenesetre ma még nem kell állást foglalniuk. Esetleges jelöltjük megbízatása a valutaalap élén 2012 októberében jár le. Ha indulni akar az elnökválasztáson, akkor meg kell méretnie magát a szocialista előválasztáson. Ez azt jelenti, hogy ha beszáll a francia belpolitikai küzdelembe, legkésőbb egy év múlva be kell jelentenie távozását a nemzetközi intézmény éléről.
A hírek szerint a három jelentős befolyással bíró szocialista politikus – Aubry, Strauss-Kahn és Royal – között a háttérben megszületett a megnemtámadási szerződés. Nem gyepálják egymást a közvélemény előtt, míg a valutaalap vezetője hivatalosan nem dönt az indulásáról az elnökválasztáson.