Meztelen a király

Az IMF és az uniós delegáció nyilvánvalóan azért szakította meg a tárgyalásokat a magyar kormánnyal, hogy nyomást gyakoroljon Magyarországra, és elfogadtassa vele az általuk javasolt kemény megszorító politikát. A nemzetközi pénzügyi világot képviselő intézmények azért ragaszkodnak ilyen vehemensen a jóléti kiadások további lefaragását előirányzó stabilizációs politikához, mert ha egy ország nem ezen az úton indulva érne el számottevő eredményeket, akkor kiderülne, meztelen a király: a középosztály és a kisvállalkozások sanyargatása sem nem szükséges, sem nem elégséges a sikeres stabilizációhoz. Az IMF által propagált politika csak az adott – gazdaságilag alárendelt – helyzet konzerválásához elég, amelyben a transznacionális vállalkozások és a pénzügyi befektetők könnyen tudnak extraprofithoz jutni azokban az országokban, amelyek adós helyzetbe kerültek.
Érdemes felfrissíteni az emlékezetünket: a múlt század nyolcvanas éveinek végén az IMF egy nagyszerű stabilizációs és modernizációs csomaggal rukkolt ki, elsősorban a krónikusan nehéz helyzetben lévő dél-amerikai országok problémáinak kezelésére. Később a volt szocialista országok számára is ugyanezt a csodareceptet javasolta. De a „liberalizálj, privatizálj, deregulálj” hármasával jellemezhető washingtoni politika kivétel nélkül mindenhol megbukott; csak azok az országok voltak képesek kimászni az elmaradottság-adósság-megszorítások spiráljából, amelyek látványosan elutasították ezt a programcsomagot. Néhány évvel ezelőtt az IMF már maga is hivatalosan beismerte a washingtoni konszenzus csődjét, és lényeges korrekciókat javasolt a politika megújítására.
Idézzük fel a Világbank által propagált magán-nyugdíjpénztári rendszer esetét is. Ezt több ország, hazánk is szinte gondolkodás nélkül bevezette, remélvén egy csapásra megoldani a problémát, amely az elöregedésből és az alacsony foglalkoztatásból adódik. Valójában éppen ennek az ellenkezője történt: a magánnyugdíjpénztárak nem könnyítették, hanem nehezítették a finanszírozás megoldását, miközben időzített bombaként ott van a magánpénztárak csődbe kerülésének gondja. Ma már a Világbank is beismeri, hogy nem volt szerencsés ez a javaslata, s többé nem javasolja sehol sem a bevezetését. Az okozott károkat azonban az IMF-hez hasonlóan a Világbank sem vállalta magára.
Kicsit olyan helyzetbe kerültünk, mint az adomabeli rabbi, akinek még számtalan ötlete lenne a gyógyításra, csak hát a libák már mind elpusztultak. Újból jönnek a pénzügyi tanácsadók, és újabb jó tanácsokkal akarnak ellátni bennünket, de félő, hogy a végletekig elgyötört magyar társadalom ezt már nem bírja ki. A magyar kormánynak most nyilvánvalóvá kell tenni, hogy erősen elkötelezett a gazdaság egyensúlyának megteremtése és fenntartása iránt, s ezért komoly áldozatok vállalására is hajlandó. De az áldozatvállalást a saját – választópolgárai által ráruházott – értékrendje és prioritásai szerint fogja megvalósítani és nem a kibicek bekiabálásai alapján. A bevezetendő egyensúlyjavító intézkedéseknek két jellemzőjük van: egyfelől lehetővé kell tenniük a kibontakozást, a növekedés feltételeinek biztosítását, másfelől pedig a társadalom számára elfogadhatónak, méltányosnak és igazságosnak kell lenniük.
Ha ezen két elv alapján megnézzük az IMF és az uniós tárgyalódelegációk kifogásait, akkor igencsak elcsodálkozhatunk. Tárgyalópartnereink erősen kifogásolták a 200 milliárdos bankadót, mondván, ez a jelentős sarc komolyan visszaveti a banki hitelezést és a gazdasági növekedést. Azt persze elfelejtették megemlíteni, hogy amikor a bankoknak 300 milliárdos nyereségük volt, vajon milyen nagyságrendben adtak hiteleket a kis- és középvállalkozásoknak, és mekkora volt a növekedési ütem. A válasz közismert: a kereskedelmi bankok egyik cél elérésében sem játszottak számottevő szerepet, tehát nyereségük megkurtítása sem fogja önmagában visszavetni a hazai fellendülést (az persze lehetséges, hogy a terhek egy jelentős részét áthárítják a lakosságra, hiszen nincs komoly verseny a pénzpiacon). Másként kell tehát a kormánynak megoldania a vállalkozások hitelellátását és a növekedés feltételeinek biztosítását (például hitelszövetkezetek alakításával, vidéki bankhálózat létrehozásával, a magánnyugdíjpénztárak befektetéseinek bekapcsolásával stb.)
Komolyan aggódott az EU-delegáció a jegybankelnök 8,3 milliós fizetéséért is, mondván, ennek bármifajta csökkentése a jegybanki függetlenséget sérti. Érdekes, tavaly sem az EU-, sem az IMF-delegáció nem emelte fel a szavát a pedagógusok függetlenségéért, amikor az ő éves javadalmazásuk nominálisan nyolc százalékkal csökkent. Akkor nem volt baj, hogy az érdekeltek véleményét nem kérték ki, s az sem, hogy visszamenőleges hatállyal minden érvényes munkaszerződéssel rendelkező pedagógusra vonatkozott a megszorító intézkedés. És a növekedési feltételek veszélyeztetése sem került elő, pedig azt már az alapfokú makroökonómiai tankönyvekben is tanítják, hogy a gazdasági növekedés kétharmad része a humántőkének tudható be, amely az oktatással fokozható.
A pálinkafőzés illetékének eltörlése elleni felszólamlás már-már a vicc kategóriájába tartozik, hiszen ennek olyan kicsi költségvetési kihatása van, amely makroszempontból teljesen elhanyagolható. Az Orbán-kormány nyilván közérzetjavító célzattal hozta meg ezt a döntést. A heves ellenzés éppen ezért van: nehogy már egy olyan költségvetési kiigazítási program sikeres lehessen, amely a kisemberekre nem ró újabb hatalmas terheket. Csak tanulják meg egyszer és mindenkorra, a terheket mindig nekik, a szegényeknek (jobbágyoknak) kell viselniük, pénzügyi befektetők és menedzserek (nemes emberek) nem fizetnek adót.
De mi történik, ha a magyar kormány nem kapitulál a következő hetekben, és nem fogadja el az IMF- és EU-delegáció diktátumát? Vajon a forint jelentősen meggyengül? Hitelezőink nem jutnak dűlőre velünk a keretegyezség hiányában, és ezért reális esélyként a fizetésképtelenség lehetősége is felmerülhet? S így aztán szégyenszemre újra vissza fogunk oldalogni a tárgyalóasztalhoz, és elfogadunk minden követelményt zokszó nélkül?
A lehetőség benne van a pakliban, de nem feltétlenül ennek kell bekövetkeznie. Okos politizálással és jó gazdaságpolitikai döntésekkel a legrosszabb kimenetek elkerülhetők.
1. A költségvetési egyenleg alakulását hónapról hónapra szigorúan kézben kell tartani. Meg kell szabni egy plafont, amely nem léphető át, és ezt a szükséges kiadások átcsoportosításával lehet menedzselni.
2. A nehéz költségvetési helyzetre hivatkozással fel lehet függeszteni a (külföldi) vállalkozásoknak nyújtott adókedvezményeket és támogatásokat a helyzet konszolidációjáig.
3. Olyan pénzügyi konstrukciókat kell kidolgozni, amelyek a kis megtakarításokat összegyűjtve finanszírozási forrásul szolgálhatnak az újonnan kibocsátott államkötvényeknek.
4. Új hitelezési lehetőségeket kell keresni a feltörekvő országok körében (Kína, India), oldva ezzel az egyoldalú nyugati függőségünket.
A sor persze tovább folytatható, pusztán azt kívánta kifejezni, hogy mindig van valamekkora mozgástér. Ha az alapértékek szilárdak, a célok világosak, akkor nehéz körülmények között is elérhetők, csak kellő elszántságra és kitartásra van szükség.

A szerző közgazdász