Mit hoznak a fesztiválosok?

Népművészeti tárgyakat, ajándéktárgyakat a nyári fesztiválokon is bőséggel árulnak. Aki évről évre megfordul ugyanazon a rendezvényen, meg is figyelheti a magyar fesztiválos tárgyi kultúra sajátos evolúcióját az afrikai zsiráfoktól a tulipántos kínai bugylibicskákig. Ezúttal Márta Istvánt, a pénteken kezdődő Művészetek Völgye főszervezőjét kérdeztük meg arról, milyen lesz az idei Völgy tárgyi világa.

Völgy Volt. Völgy Lesz. Hosszú kényszerszünet után ismét lesz Völgy. Ez egyrészt megnyugtató, másrészt felelősség – egy biztos, vigyázz, kész, rajt: síppal-dobbal, tömött csigabuszokkal újból nekivághatunk a kapolcsi Malomszigetnek. Bőven akadnak, akiknek a Művészetek Völgye az éves nagy nyaralás, tíz nap Magyarország legszebb fekvésű lankái között, ugrásnyira a Balaton-felvidéktől, hegygerincnyire a Káli-medencétől. Az előző kormány nemtörődömsége után – úgy tűnik – meglesz a kultúrhatalmi akarat a Völgy életben tartása és másodvirágoztatása mellett. A szervezőknek ezért a késve megtartott, jubileumi 20. Művészetek Völgyén be kell tudniuk bizonyítani, hogy érdemes a fesztiválba invesztálni. Pontosabban a hagyományosan fővédnöknek választott közönség veheti végre komolyan önmagát. Megtanulhat például jegyet venni. Adakozni. Figyelmesnek lenni. A közösséget életben tartani. A Völgy a többi tömegrendezvénytől eltérően nem a kordonok és szekrényemberek fesztiválja, Kapolcson, Monostorapátiban, Nagyvázsonyban, Öcsön, Pulán, Taliándörögdön és Vigántpetenden a helyi illetőségű Pista, János és Sanyi bácsik ügyelnek a rendre. A Völgy lényege, hogy egymásért vagyunk. A fesztivál a közönségért, a közönség a falubeliekért, a falubeliek a fesztiválért. Mindenkinek érdeke, hogy ez a tíz nap újra legyen, jó legyen, kulturált legyen. Hogy annyira legyen befogadó, amennyire a néhai magyar falvak közössége volt, annyira zárt, amennyire a szelestei kápolnaajtó; hangos, amennyire a júliusi nyáréjszaka megkívánja, csendes, amilyen a barokk koncert utáni katarzis a templomi padsorokban. Pénteken Berecz András csuvas sördalaival indulunk. (M. G.)

A városban, ahol élek, évről évre látom, hogy a fesztiválszervezők keményen küzdenek a kézművesvásárra bemerészkedő hazai giccsek és az internacionális bóvlik ellen. Önöknél is zajlanak hasonló csatajelenetek?
– Szigorúan ellenőrizzük azokat, akik jelentkeznek árujukkal a fesztivál kézművesvásáraira, és a Völgy ideje alatt is folyamatosan figyeljük, mi kerül az asztalokra. Éppen ebben az évben vendégeskedik a fesztiválon a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, amely viseletekkel, tárgyi kultúrával, zenével, tánccal, gasztronómiával mutatja be mind a nyolc magyar tájegységet. Két kézművesvásárunk lesz: Vigántpetenden rendezik a Tókertben az országos kézművestalálkozót, a kapolcsi Malomsziget pedig a 10. Fazekas- és Keramikustalálkozó és vásárnak ad otthont.
– A giccsadó bevezetése hallatán a médiában többen házról házra járó, helyszínen bírságoló kertitörpe-ellenőröket vizionáltak. A Völgyből ezek az ellenőrök ön szerint üres kézzel távoznának?
– A fesztivál területéről egészen biztosan. A befogadó települések házainak udvarain már lehet, hogy találnának ezt-azt. De mi ebbe nem szólhatunk bele, és nem is akarunk. Nyolcvan százalékban ott is vállalható, ízléses tárgyakat látni, olyan 10-15 százalékban csúszik be más is. Szerintem ez egyáltalán nem rossz arány.
– Egy-egy fesztivál kapcsán mindig izgalmas az is, hogy a helyiek és a fesztiválosok milyen kölcsönhatásban vannak egymással. Elkülönül-e, találkozik-e a két világ, rombolnak-e a fesztiválhozó városiak, vagy segítenek emlékezni, a helyi identitás, az emlékezet cserepeit összehordani, összeragasztani?
– Jó, hogy ezt szóba hozta. Szabó Csaba néptáncos, helyi gyűjtő kapolcsi helytörténeti anyagát most állítjuk ki a fesztiválon. Rengeteg fotója van a régi Kapolcsról. A legkorábbi fénykép 1910-ben készült. Padlásokon, pincékben házról házra járva tárgyi emlékeket is gyűjtött. A kiállításon Tani bácsi, a helyi cigány kosárfonó kapolcsi kosarait is meg lehet tekinteni. A képanyagot digitalizáljuk, hogy kutatható, tanítható legyen. A tárgyi kultúra és a kölcsönhatás témájánál maradva azzal is eldicsekedhetek, hogy amióta itt vagyunk a völgyben, több háznál kicserélték a kovácsoltvas kerítést kőbástyásra, mert az az eredeti helyi tradíció. A fesztiválon mutatjuk be a Kapolcsi vízimalmok című könyvet, hiszen valaha vízimalmairól volt híres a település. Tágabb értelemben a Muzsikás együttes völgybeli kirándulásai is ide tartoznak. Szakrális helyekre, például a pálos kolostorba viszik magukkal az érdeklődőket, és ott megmutatják, mennyire másképp szól Sipos Mihály hegedűje, mint a megszokott koncerttermekben.
– Többen szóvá tették az utóbbi időben, hogy tantárggyá kellene emelni az általános és középiskolai oktatásban a néprajzot. A Hagyományok háza igazgatója szerint a helytörténettel kell kezdeni a tanítást.
– Én ezzel egyetértek. Sőt. Kapolcson most megszűnt az általános iskola, Monostorapátiba járnak tanulni a gyerekek. Az ottani iskola kérte, hogy felvehesse a Művészetek Völgye Iskola nevet. Mi azzal a feltétellel egyeztünk bele, ha az iskolában oktatják a völgy falvainak helytörténetét.