MSZP: megújulás kizárva

Ha elnézzük a szocialisták fölényeskedő maroknyi csapatát, a gúnyosan hahotázó Lendvai Ildikót, Nyakó Istvánt, Vadai Ágnest vagy éppen Molnár Csabát, könynyen az lehet a benyomásunk, hogy fennhéjázási versenyt tartanak

Hatalmas szerencséje az országnak, hogy az előző nyolc évben ilyen zseniális kormányai voltak – derül ki minden MSZP-s megnyilvánulásból. Ezzel azt is állítják: tehetségtelen nép vagyunk. Hiszen ha ők annyira jól csináltak mindent, akkor mi lett volna, ha még rosszul is teszik a dolgukat? Bizonyára már be lehetne szántani az ország területét, mert kő kövön nem maradt volna a sok lakossági bénázás következtében. Őket hallgatva az lehet az érzésünk, nem is választás zajlott le most tavasszal, csupán nagyúri grandezzával, merő szívjóságból átadták egy darabka időre a kormányrudat, ha már annyira elégedetlenkedik a nép. Hadd tapasztalják meg, milyen az, amikor a gőgös polgári erők kormányoznak. Nem véletlen tehát, hogy a megújulás kifejezést mintha törölték volna a posztkommunista mozgalmi szótárból. Minek kellene megújulni, ha alapvetően minden rendben? No persze beszélnek néhanapján olyasmikről, hogy a választási vereség okait fel kell tárni, de azért vigyáznak rá, nehogy túllihegjék ezt a témát.
Az MSZP-ben eszerint a közvélemény-kutatásokat sem igen figyelik, ha ilyen nagyképűen szemlélik az ügyeket. A Nézőpont Intézet adataiból egyenesen az világlik ki, hogy még most is süllyednek: a parlamenti bejutási küszöb környékén tántorognak. Ha elnézzük a szocialisták fölényeskedő maroknyi csapatát, a gúnyosan hahotázó Lendvai Ildikót, Nyakó Istvánt, Vadai Ágnest vagy éppen Molnár Csabát, könnyen az lehet a benyomásunk, hogy fennhéjázási versenyt tartanak: ki tud megvetőbben nevetni a polgári kabinet intézkedésein. Nem kell hozzá jóstehetség: minden nap elzsolozsmázzák, hogy a kormány sikertelen és már el is állt a programjától. Hogy ne legyen feltűnő az egyhangúság, más és más politikusra bízzák a kudarcos feladatot. Ne mindig Mesterházy Attila imázsa kopjon. Nem is a tévénézőknek, azaz a választóknak játszanak, hanem a párt belső klikkjeinek. Kizárt dolog ugyanis, hogy az állampolgári voksok reményében akarnák még annál is ellenszenvesebbé tenni magukat, mint amilyen mértékben az utóbbi években sikerült az áprilisi választás tanúsága szerint. Valószínűbb, hogy a július 10-i pártkongresszus lebeg a szemük előtt, ezért ez a szüntelen károgás. Úgy vélik, a kormány elleni fenekedésük hőfoka gyümölcsözni fog a pártsarzsik leosztásakor. Ha elég gúnyosan heherészik a delikvens és kellően apokaliptikus demokráciatiprást vizionál, nagyobb sansza lesz megcsípni egy jó kis pozíciót. Ez nekik fontosabb, mint az emberek rokonszenve.
Nemigen lehet hallani egyetlen kritikai szót sem, amelyet konkrét vezetőnek címeznének. Hogy a hibákkal való szembenézést sokan szorgalmazzák az interneten? Lehet, de ez a szimpatizánsok köre, nem pedig a párt szervezeteié. Ha a nómenklatúra szólal meg, mintha Anonymusok, számmal ellátott névtelen robotok irányították volna az utóbbi esztendőkben az MSZP-t, annyira óvakodnak akármilyen mulasztást, hibát is bármely politikushoz kötni. Az egész maszkabál hasonlatos ahhoz a régi pártállami módszerhez, ami az „elvtársak, vannak még hibák” jeligével vált hírhedtté.
Mi lehet a háttérben? Jobban félnek egymástól, mint a nép értékítéletétől. És félnek volt és jelenlegi főnökeiktől is. Példátlan módon egyetlen bíráló szó nem éri azt az embert sem, aki öt évig egyeduralta az országot és pártját, egyre mélyebbre süllyesztve az országot. Az egy szem Szanyi Tibor az, aki megkockáztat olykor-olykor némi kritikai élt, ám ő inkább a médiafigyelemre spekulál. Nagy dérrel-dúrral, halálmegvető bátorsággal annyira merész kijelentéseket ereszt el, mint hogy a volt kormányfő nem bírta a megyei elnököket. Képzeljük el, amikor a szívéhez kapott eme jágói mondatok hallatán az MSZP Othellója. Még a társadalompolitikai tagozat sem igen hallatja a hangját. Úgy látszik, használt a jó sok ledorongolás, amiben részeltették őket, midőn a veszélyekre, az állampolgárok ellen elkövetett vétségekre hívták fel a mohó MSZP figyelmét. Érdemes lenne egyszer fellapozniuk Lendvai Ildikóéknak a régebbi közleményeiket, nem szenvednek-e kisebb vereséget, ha Sipos Józsefék, Gazsó Ferencék egy-két intő szavát legalább részben megszívlelik és megpróbálnak gátat vetni a diktatórikus törekvéseknek. És lehetne-e vajon Szili Katalin a megújulás záloga? A volt házelnök meghirdetett egy – azóta is észrevehetetlen – mozgalmat, de nem rejtette véka alá fenntartásait a rossz irány miatt korábban sem. Ám tegye mindenki szívére a kezét: emlékszik-e olyan kitételre Szili Katalin verbális aggodalmaiból, amikor személy szerint meg is nevezte volna a hibák, uram bocsá’ bűnök elkövetőit? Ő is belesimul abba a trendbe, amely a ne szólj szám, nem hull fejem szocialista házi bölcsességgel írható le.
Tehát nyomatékkal fel kell tennünk a kérdést: hol a megújulás mostanában? Barátságos, hűs polgári szobában – de semmiképpen sem az MSZP háza táján. Hohó! Majd elfeledkeztünk róla: Lendvai Ildikó szocialista nagyasszony nyújtott egy-két támpontot az innovációhoz, amikor eligazítást tartott a sajtónak. A napokban úgy fogalmazott: párton belül és kívül várják a megújulás jeleit. Irgalom atyja, ne hagyj el! Létezik, hogy ettől a mondattól nem dől kardjába az egyszeri, még mindig kitartó szoci szavazó? A párt elnöke holmi jeleket vár a munkásmozgalmi hadak útján, mint egy harmadrangú misztikus thrillerben? A másik kolosszális, stratégiai Nobel-díjas ötlet: fékjavító programot hirdettek! De hát mit jelentsen ez? Saját fékjeiket akarják megújítani? Azt feltételeznénk, inkább előrehaladni szeretnének, amennyire tehetségük engedi. Erre föl megtudjuk: inkább a fékeket akarják megjavítani. Hogy lelassítsák az amúgy is lajhár tempójukat?
De félre kishitűség és kárörvendés! Íme, bizonyság Isten előtt: magában Lendvai Ildikóban manifesztálódik a megújulás. Hisz ő lemondván a pártführeri stallumról, egyfajta főideológusi szerepet kíván vinni a pártban. Lehet, hogy varázsgömbből nézegeti, vajon a jó jelek érkeznek-e már. Több mint valószínű, hogy nem hagyták parlagon heverni Szilvásy Pétert sem, kormányzati jósdájával. Bizonyára kapcsolatban vannak az ex-kancelláriaminiszter fivérével, aki most is jó tanácsokkal látja el őket. Emiatt téveszmék rabjai, s olyanok, mintha tiltott tudatmódosító szerek hatása alatt lennének, amelyek megakadályozzák őket a választási vereség tudomásul vételében. Így aztán azt sem érzik, mekkora szégyen rájuk nézve, hogy a Fidesznek deklaráltan a baloldaliak nevében is kell kormányoznia. És azt sem képesek felfogni, mennyire komikus pártállami félelem árad abból a tényből, hogy nem merik felfedni a többi elnökjelölt nevét, Mesterházy Attiláén kívül.
Valójában persze nem akarnak ők megújulni. Abban reménykednek, hogy a kormány tettein való felháborodás és az MSZP-s sikoltozás hangereje elfeledteti azt a jogos igényt, hogy derítsenek fényt elsöprő választási vereségük okaira. Rettegnek attól, hogy a polgári kormány sikeres lesz. És ahogy elnézzük a polgári kabinet hazai és külföldi fogadtatását, erre minden okuk meg is van. Holott inkább attól kellene tartaniuk, hogy az emberek átlátnak a szitán. Gyurcsány írta legutóbbi blogbejegyzésében, mintegy pártja értelmiség- és népellenes hozzáállását visszhangosítva: „Szeretném hinni, hogy az értelmiség nem árulja el az országot. Mert ha ők is, akkor mi marad, vagy ki marad? A sunyiság, a gerinctelenség, a mocsár.” A nemzet azonban nemigen szokta díjazni, ha nemcsak tehetségtelennek, de sunyinak, gerinctelennek, mocsárnak nevezik.