„Nem tudom, mikor állunk talpra”

Csend, várakozás és remény. Ez a néhány szó jellemzi leginkább a Borsod megyei városkát, Felsőzsolcát, ahol az árvíz nemcsak a házakat, hanem a kiszámítható jövőt is romba döntötte. Aki tudott, önerejéből látott hozzá otthona felépítéséhez, mert az eddig érkezett segély csak az életben maradásra elég. Az adományozókon kívül talán egyedül a hőségnek hálás a lakosság, hisz amíg nincs hideg, elviselhetőbbek az udvaron töltött éjszakák.

Újabb adományt nyújt a kormány. A kormány Borsod-Abaúj-Zemplén megyében csaknem ötmilliárd forint értékű önálló kormányprojektet indít az árvízben megsérült közösségi építmények fejlesztésére. Bakondi György, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság vezetője a kormány tegnapi ülését követően közölte, a megyében a kormány nemcsak a helyreállítást finanszírozza majd, hanem a kötelező önkormányzati feladatot ellátó épületek – óvodák, bölcsődék, szociális otthonok – helyreállítását is. (MN)

Tetőn dolgozó fiatalokon akad meg a szemünk, amint autónk begurul Felsőzsolca egyik szűk utcájába. Az árvízi építőtábor önkéntesei szedik szorgosan az összedőlt ház cserepeit. Az ország több pontjáról érkeztek, hogy segítsenek a bajbajutottakon. A ház tulajdonosa, a 33 éves Róbert irányítja a munkát a 35 fokos hőségben. Az összeeszkábált létrán lemászik a tetőről, hogy elmesélje történetét. Hatan laktak a házban, három kicsi gyerekkel és a 82 éves nagymamával. Az épületen már nem lehet segíteni, a téglákat, cserepeket próbálják menteni. A verandáról belátni a ház belsejébe, ami egygyé vált a földdel. A törmelék mindent beterített. A porrá vált vályog alól kilátszik a hűtő, a tűzhely és néhány bútordarab. Egy élet semmivé lett munkája. Róbert szerencsésnek érzi magát, hiszen ha öten húzódnak is meg most egy szobában, a szomszédos faluban élő szülők befogadták őket. – Bontásra ítélték a házat, pedig még benne van mindenünk – néz szomorúan maga elé a fiatalember. Még nem tudja, milyen segítséget kapnak, de nem tudott tovább várni. Menti, amit lehet. A házban nem volt vezetékes víz, csak egy öreg kút áll az árnyékot adó szőlőlugas alatt. – Legalább egy év, mire megtisztul a vize, és újra ihatunk belőle – jegyzi meg Róbert. Aztán visszaemlékszik a végzetes éjszakára. – Percek alatt öntötte el a víz a házat, csak magunkat tudtuk menteni. Még aznap éjjel összedőlt az egész – meséli. Elcsendesedik, amikor elmondja, milyen szörnyű érzés a romok tetején járni.
– Csak már ne látnánk így! Jó lenne, ha történne végre valami – szomorodik el.
A szomszéd utcában már egy lépéssel előrébb tartanak. Amikor odaérünk, egy hatalmas munkagép feszül neki a düledező falaknak. Néhány perc alatt porba hull minden. A tulajdonosok nincsenek a helyszínen, így a munkálatokat irányító megtermett vállalkozóval elegyedünk szóba.
– Egy idős házaspár lakott itt, most átmeneti szálláson vannak. Amikor jött az ár, a macskákkal meg a kutyákkal a tetőn várták meg a segítséget – meséli. A bontás és a törmelékek elszállítása a legalacsonyabb áron is félmillió forint, tudjuk meg. Az idős házaspárnak volt biztosítása, így nem a nyugdíjból kell kigazdálkodni a jelentős összeget. De nem mindenki volt szerencsés. A vállalkozótól megtudjuk, ez még csak a második megrendelése a városban. Hiába ígér a kormány segélyt, előre nem dolgoznak senkinek. – Az a biztos, ami a zsebben van – szögezi le kaján mosollyal.
Tovább indulunk. Az utcákon sétálva furcsa kép tárul elénk a valamikor zsongó városkáról. Egy kerítés mellett haladunk el. A kapu még áll, csengő várja a vendéget, de betérni már nincs hová. A ház falai, kártyavárként dőltek egymásra. A rekkenő hőségben a csendet csak néhány munkagép és egy-egy átsuhanó autó zaja töri meg, mintha elnémult volna a város. Aki tehette, rokonokhoz, barátokhoz ment, amíg nem érkezik megoldás. A nemrég haragos folyók most csendesen folynak medrükben, csak a romok és néhány ott felejtett, hófehér lidércként világító homokzsák emlékeztet a tragédiára. A legtöbb ház ablaka a forróság ellenére tárva-nyitva áll. Szárítják az átnedvesedett falakat. Majd mindegyik kapura felakasztották a fóliába bújtatott fehér papírokat: „Omlásveszély”. Ez itt leginkább azt jelenti, hogy a házat bontásra ítélik.
Elérünk a magas kerítéssel védett, kettes számú kiosztóhelyre. „Nincs osztás” – olvasható a kapura függesztett kartonpapíron. Egy fiatal fiú tűnik fel a hegyekbe halmozott ásványvizes palackok közül. Tőle tudjuk meg, hogy a tegnapi víz- és ruhaosztáskor hatszáz ember állt sorba az adományért. Hivatalosan délután kettőig osztottak, de hat előtt nem tudták bezárni a kapukat. Azt meséli, nemegyszer jönnek akkor is kérni, amikor nem adhat.
A hármas számú kiosztóhelyen, az iskolában már nem tolonganak. A ruhák halmokban állnak a gyerekzsivaj nélküli osztálytermekben. Ákombákom betűkkel valaki azt véste fehér krétával a táblára: „Árvízi mese”. – A játékokat már elvitték, csak ruhák maradtak – közli az adományokat őrző polgárőr. Ásványvíz még van. Egy zsugor jár három főnek. Az átvételkor szigorúan rákerül a pecsét az adománykártyára.
Az iskola hűvös termeiből kilépve újra a helyiektől érdeklődünk sorsuk felől. Egy idős ember ül sámliján a fa alatt. Az udvaron letakart, tönkrement bútorok állnak. Háza falain ujjnyi repedésekben meghúzódó árnyék rajzol fekete vonalakat. Három fiatalember dolgozik bent. Saját nyugdíjukból próbálják lakhatóvá tenni a házat, pedig nem sok esély van a megmentésére. – Volt egy kis félretett pénzünk, tüzelőre tettem el, de lehet, hogy már az sem kell – sóhajt az öregember. Idős feleségével most egy sufniban húzzák meg magukat, aki sírva panaszkodik arról, milyen beteg. – Tüdőasztma, szívasztma, magas vérnyomás – sorolja, miközben egy szatyornyi gyógyszert vesz elő. – Ezt mindet be kellene vennem, de ma még egy falatot sem ettem, éhgyomorra meg nem merem – néz ránk megoldást várva. Azt mondják, leginkább építőanyagra és néhány munkásra lenne szükségük.
A szomszéd udvarra lépünk be. A terasz mellé halmozott bútorokon fiatal nő dajkálja a csecsemőjét. Másfél hónapja az udvaron alszanak, nem mernek bemenni a házba. – Sehová sem tudtunk menni. Kilencedmagammal ki fogadna be? – kérdezi a nagymama, aki azt fájlalja, hiába kérték, nem kaptak sátort, hogy legalább fedél legyen a fejük felett. Mint mondják, leginkább a szúnyogok teszik elviselhetetlenné a szabad ég alatt töltött éjszakákat.
A sport- és rendezvényterembe érkezve egy helyi vállalkozóval, Orosz Csabával találkozunk, akit a képviselő-testület kért fel az adományosztás koordinálására. Halmokban állnak a frissen érkezett adományok. Hideg élelmiszerek és használt bútorok töltik be a teret. A bejáratnál az előre elkészített, igazságosan elosztott egységcsomagok várnak a szállításra. – Ruhára már nincs szükség, de a bútorok, élelmiszerek, építőanyagok nagy segítséget jelentenek – tudjuk meg. Miközben beszélgetünk, Csaba hívást kap: egy asszonynak ágyra van szüksége, mert nem mer többé a házban aludni. Ahogy szárad a fal a jó időben, úgy nőnek a repedések. Mi is elmegyünk a helyszínre. Kívülről mintha semmi baja nem lenne a háznak, belülről azonban látjuk a bajt: a konyhában egyetlen szabályos derékszög sincs, ahol megpihentethetnénk a szemünket. A padló megsüllyedt, a belső szerkezet teljesen megdőlt: az érzékek játékának köszönhetően úgy érezzük, mintha a tengeren hánykódnánk. Tőle tudjuk meg, hogy a szomszédok mind a teraszon alszanak, és most már ő sem vár tovább.
Mielőtt hazaindulnánk, az önkormányzathoz megyünk, hogy beszéljünk a számos kritikával illetett polgármesterrel, de most sem találjuk hivatalában. Az alpolgármester fogad minket. Eszlári Györgyi arról panaszkodik, hogy nem tudnak többet segíteni a lakosságon, hisz az elmúlt öt évben egyre kevesebb állami támogatást kaptak, így kifogytak a készleteik. Felsőzsolca egyedi elbírálását kérik a kormánytól, hiszen a város 2200 lakóházából 1800 vízben állt. Ebből 240-250-et biztosan le kell bontani. Amikor a lakosság állapotáról kérdezzük, csupán annyit mond: „Nemcsak anyagi sérüléseket szenvedtünk, a lelkeket is megtiporták. Nem tudom, mikor állunk talpra.”