(Phnom Penh)
Channa tizenkilenc éves, gyönyörű lány. Egy kambodzsai keresztény gyülekezet, a fővárosban lévő Új Élet Közösség imatermében ülünk le beszélgetni, miután a vasárnap délelőtti istentisztelet után a hívek hazamentek. Amikor az operatőr rátenné a mikrofont, a lány hátrahőköl. Eszembe jut az általunk jó előre elfogadott szabály, ezért szólok a kollégának: a műanyag csatot végül egy helyi nő erősíti a lány gallérjára.
Amikor elkezd beszélni, megértjük a furcsa reakciót: a lányt a saját családja hároméves korában húsz dollárért adta el egy bordélyháznak, és hétéves korára, amikor egy keresztény gyerekmentő szervezet kivásárolta onnan, már több mint ezer férfi vágyait kellett kielégítenie. Helyi és külföldi egyaránt fizetett érte: helyben ugyanis azt tartják, minél fiatalabb gyerekkel létesít szexuális kapcsolatot, annál több életerő száll a férfiba – a szüzek ráadásul az AIDS-et is gyógyítják a tévhit szerint –; az ország pedig a világ pedofiljainak egyik legfontosabb célállomása.
Amikor a lányt arról kérdezzük, mit tenne, ha találkozna a szüleivel, rezzenéstelen arccal azt válaszolja: megölném őket. Azon már nem csodálkozunk, amikor arról beszél, soha többé nem szeretné, hogy férfi hozzáérjen.
Jogosan tehető fel a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy egy szülő eladja a gyerekét? A válasz már nem ilyen egyszerű, ahhoz ismerni kell az ország múltját és jelenét. Kambodzsa (közel)múltjában az emberélet sokszor csak statisztikai kérdés volt, a vörös khmerek idején például a világ leghatékonyabb népirtását vezényelték le, amikor egy nap alatt elűzték a főváros csaknem kétmilliós lakosságát, és hatalomra kerülésük első esztendejében lefejezték az ország teljes értelmiségét, meggyilkolva a tanárokat, papokat, hivatalnokokat, szemüvegeseket (!) – több mint másfél millió embert. A szörnyűségek után eltelt harminc esztendő sem volt elég ahhoz, hogy talpra álljon az ország: ma is gyenge törvények, elképzelhetetlen mértékű korrupció, szegénység és alulképzettség jellemző. Az elmaradott vidékeken, a külvilágtól elzárt falvakban élő nagyon szegény emberek gyakran jóhiszeműen adják oda kiskorú gyerekeiket ismerősöknek, akik jobb életet és jól fizető munkát ígérnek számukra a nagyvárosban, ráadásul a család többi tagja is kap némi, azonnal élelemre váltható pénzt.
A folyamat oda vezetett, hogy a világ egyik vezető lapja, a The New York Times azt írta 2005-ben: „Eddig csak drogkereskedő országokról tudtunk, de Kambodzsa lehet az első szexrabszolgaország. Az amerikai külügyminisztérium becslése szerint évente hatszáz-nyolcszázezer embert csempésznek át a határokon, többségükben nőket, főként a szexipar számára.”
*
A helyzet 2005 óta is romlott, elsősorban az ország rossz gazdasági helyzete miatt. Jelenleg a közel 15 milliós lakosságnak egyharmada kevesebb, mint napi egy dollárból él, vagyis alig kétszázötven forintból kénytelen gazdálkodni. A kambodzsaiak fele 21 év alatti, a gyerekek harmada alultáplált, 14 százalékuk nem éri meg az ötödik születésnapját. Túl sok a fiatal munkaerő, az ország fejlődése nem tart lépést a lakosság növekedésével, így nem csoda, hogy a munkások nyolcvan százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, és a kivitel 85 százaléka a ruhaiparból származik, magyarán a varrónők termelik meg az ország bevételét.
A nőnek sokkal kisebb az értéke, mint a férfinak, ezért a 15 évnél idősebb lányok alig hatvan százaléka írástudó – akik el is jutnak iskolába, azoknak a fele soha nem lesz ötödikes.
Ülünk a Hagar nevű civil szervezet irodájában, és csak kapkodunk a levegő után, amikor a kommunikációs igazgató a tényekről beszél. A keresztény bázisú alapítvány célja az eltört életek visszaállítása – néha kivásárolják a bordélyokból a gyerekeket, és lehetőséget adnak nekik új, élhetőbb életre. Azt mondják, a kiskorúak csendes áldozatok, hiszen sem megvédeni nem tudják magukat, sem szavazataikkal nem tudják befolyásolni a politikát, így aztán kevesen figyelnek rájuk. A szervezet látókörébe került gyerekek harmada rabszolgaként volt eladva. Zömükben lányok, de 2009-ben elkezdtek egy programot a szexuálisan kihasznált fiúgyermekeket segítendő is, annak ellenére, hogy Kambodzsában hivatalosan nem létezik ez a probléma, így aztán más nem is foglalkozik ezzel.
Komolyan veszik az áldozatok jogait. Velünk többoldalas nyilatkozatot íratnak alá, amelyben többek között azt is vállaljuk, hogy az áldozatokat nem érintjük meg, nem keressük velük a személyes kapcsolatot, és nem adunk nekik ajándékot. Nyolcan vagyunk magyarok: a tévéstáb mellett eljöttek a baptista szeretetszolgálat munkatársai is, akik egy európai uniós program keretében, öt ország civil szervezeteinek együttműködésével uniós középiskolások számára készítenek bemutatófilmet arról, hogy az európai kamaszok hogyan ne váljanak az emberkereskedelem áldozataivá vagy – a felnövő fiúk esetében – akaratlanul is támogatójává azzal, hogy igénybe veszik a prostituáltak szolgáltatásait.
Azért vagyunk itt, mert Kambodzsa talán a világ legfertőzöttebb országa a modern rabszolgaság szempontjából: egyszerre kibocsátó forrása, tranzitállomása és célja is az emberkereskedelemnek. Vietnamból ezerszám cipelnek ide nőket és kislányokat, hogy aztán bordélyokban dolgozzanak; az itteni nőket itt vagy külföldön használják házicselédként vagy szexrabszolgaként; a kambodzsai férfiakat-fiúkat pedig Thaiföldre és Malajziába csempészik, hogy hajókon, az építőiparban vagy a mezőgazdaságban robotoljanak. És ott vannak a kisgyerekek, akiket vagy pedofiloknak adnak el, vagy koldulásra, a szemétben való guberálásra kényszerítenek, vagy téglagyárakban dolgoztatják őket embertelen körülmények között.
Egy ENSZ-jelentés szerint a Mekong vidéke ennek az illegális üzletnek a paradicsoma: a világ emberkereskedelmének a harmada itt zajlik, évente több mint kétszázezer embert adnak-vesznek.
A világ minden pontjára eljutnak az áldozatok: cselédnek az arab országokba, kényszermunkára Ázsiába, prostituáltnak Nyugat-Európába és Amerikába. Az efféle tevékenység a világ harmadik legjövedelmezőbb üzlete a drog- és fegyverkereskedelem után, de a szakértők azt jövendölik, néhány éven belül az így megszerzett pénz meghaladja az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkozók jövedelmét.
A Hagar az első óvóházat 1994-ben nyitotta Phnom Penhben, és olyan megállapodást kötött a rendőrséggel, hogy az intézmény fogadja be a hatóságok által bezárt bordélyokban talált gyerekeket is. Erődítményszerű kapun megyünk be, az épületet kívülről nem fotózhatjuk, és az sem publikus információ, hogy a főváros mely részén van a ház – állítólag még a szomszédok sem tudják, hogy itt az emberkereskedelem áldozatává vált gyerekeket nevelnek, jelenleg éppen huszonnégyet. Eddig 162 gyereket dugtak el itt egy időre – sok esetben meghamisítják a születési adataikat (néha a nevüket is), hogy el tudják kezdeni az iskolát. A kicsik saját intézménybe járnak a falakon belül, a nagyobbakat iskolabusz viszi biztonságos külső iskolába.
Egy lány vállalkozik arra, hogy elmondja a történetét, de arcát nem mutathatjuk, és az is kiderül, hogy idegennek nem képes beszélni. Az egyik nevelőnője ül a kamera mellé, és az udvaron csak az operatőr maradhat, ám amikor megerőszakolásának történetét mondaná el, eltörik a mécses, és vissza kell vonulniuk a szobába. Őt ötévesen adták el egy bordélyba, ahonnan tizenhárom esztendősen szabadult.
A szervezet nemcsak az iskolában segít, hanem munkát is ad a felnövő áldozatoknak. Reintegrációs programjuk keretében varrni vagy főzni tanítják a fiatal lányokat. A varrónők külső, ellenőrzött vállalkozásokhoz kerülnek, ahol nem élnek vissza kiszolgáltatott helyzetükkel, a szakácsok viszont saját intézményben dolgozhatnak tovább.
A Hagar egy rendes éttermet üzemeltet, de a biztos megélhetést a különböző intézményekkel megkötött szerződések jelentik: ők készítik az ételt az amerikai követség dolgozói, több iskola, egy irodaépület munkatársai és a két legnagyobb kambodzsai szálloda személyzete számára. Ide is bejöhetünk forgatni – a nemzetközi adományoknak köszönhetően modern konyhában, higiénikus körülmények között készül naponta a több ezer adag ebéd.
Kambodzsában – mint bárhol a világon – természetesen börtön jár a emberkereskedelemért, és a helyi angol nyelvű sajtóban naponta találni ezzel kapcsolatos híreket. A pedofília viszont magánvádas ügy, és a szülőkkel meg lehet egyezni. Naponta hallani szörnyűbbnél szörnyűbb történeteket: egy francia férfi például 2500 dollárért megvásárolt egy gyereket, és a szomszédok – tudomást szerezve a nekik csillagászatinak számító összegről – legyilkolták a gyermeküket eladó szülőket a pénz miatt. Amikor a rendőrség kiszabadította a nyolcéves fiút, már nem volt család, ahova visszaadják – az más kérdés, hogy jó döntés lett volna-e azokhoz a szülőkhöz visszakerülni, akik őt eladták.
Sokan már csecsemőkorban árulják a gyerekeket, elsősorban a világ szerencsésebbik feléből érkező, gyerektelen szülőknek. Az „ötvendolláros bébi” immár össztársadalmi jelenség: legfeljebb egy hónapos csecsemőt jelent, akit a szülei örökbe adnak a külföldieknek. Egyik este egy étteremben beszédbe elegyedtem egy ír férfival, aki őszinte megdöbbenéssel mesélte: ma érkezett ide, és már többen felajánlották neki, hogy vegye meg a gyereküket.
– Az úton állnak, és árulják a gyereket a fehéreknek: milyen ország ez? – kérdezte felháborodva.
Kambodzsa sok más tekintetben is fura ország. A hivatalos pénzt, a realt nem nézik jó szemmel a boltokban, mindenki inkább dollárral fizet. Elképesztően olcsón lehet vásárolni terméket vagy szolgáltatásokat: a világmárkás pólót (sok esetben eredeti, hiszen itt készül) négy-öt dollárért, egyórás khmer masszázst (ennek nincs köze az erotikához) ezer forintért, vacsorát a legelegánsabb étteremben a Mekong folyó partján háromezerért. Akinek sok pénze van, az sem kerül gondba, hiszen a város legfelkapottabb éjszakai bárjában van olyan bor, amelynek palackja 470 dollárba kerül, miközben az ország lakosságának kétharmada kevesebb, mint napi két dollárból él!
Vasárnap leutazunk egy, a fővárostól nem messze lévő árvaházba, amelyhez nekünk, magyaroknak is sok közünk van: 1984-ben ugyanis a magyar–kambodzsai barátság jegyében épült fel Bakou településen egy árvaház a Pol Pot-árváknak. Az 1200 gyerek ellátására alkalmas épületegyüttest magyar munkások építették, még a cserép is Békéscsabáról érkezett. Azok az árvák azóta felnőttek, és – szerencsére – nincs elég utánpótlás, így most alig százhatvan gyerek él itt. Az itt lakók a magyarországi rendszerváltás után más értelemben is elárvultak: elapadtak a magyar támogatások. Néhány éve a baptista szeretetszolgálat pótolja az űrt: jelképes örökbefogadási programjuk keretében támogatják az intézményt, ahol felújították a konyhát, játszóteret is építettek, és elkezdték a gyerekek szakoktatását is. Most is rizst és édességeket vittek, az otthon lakói pedig zenés-táncos műsorral köszönték meg az adományt. A legnagyobb sikere a fagylaltosnak volt – a mozgóárus teljes készletét megvették a baptisták tizenöt dollárért, így aztán nehéz volt eldönteni, hogy a gyerekek örültek-e jobban a hideg csemegének, vagy az árus a nem remélt bevételnek.
Az árvaház jelenleg üresen álló épületeiben szakképzési központot akarnak berendezni a baptisták, ahol az emberkereskedelem áldozatainak kezébe adnának szakmát. Itt ugyanis egy ügyes varrónő annyit kereshet, mint egy prostituált, így reális alternatíva a képzés. (Magyarországon a hatvanezer forintos minimálbérrel nem lehet jobb útra téríteni az útszélen ácsorgó lányokat.)
A baptisták elképzelése egybevág a magyar kormány terveivel is: nemrég a két ország diplomatái megállapodást írtak alá a dél-ázsiai ország hazánkkal szemben fennálló államadósságának rendezéséről. A paktum értelmében a tartozás felét Magyarország leírja, a másik felét pedig Kambodzsa két hónapon belül visszafizeti. Az adósságrendezés keretében a magyar fél vállalta, hogy a visszafizetett résznek megfelelő, legalább negyvenmillió forintot egy kambodzsai fejlesztési projekt finanszírozására fordítja, mellyel az emberkereskedelem áldozatául esett és más okból hátrányos helyzetű embereknek akarnak segíteni.
Visszatérünk a fővárosba, ahol az Új Élet Közösség egyik fiatal önkéntese felajánlja, elvisz bennünket egy nyomornegyedbe, ahol évek óta dolgoznak. Amíg a motoros riksával a helyszínre érkezünk, elmondja, hogy egy vidéki tanárnak alig nyolcvan dollár a fizetése, így nem csoda, hogy a tehetősebb szülők szó szerint megvásárolhatják csemetéik számára a jó jegyeket. Miközben az ország lakosságának döntő többsége nyomorog, a fiatalok vágyai hasonlók a fejlett országokban élők álmaihoz: előbb menő mobiltelefont, majd motort, később pedig autót szeretnének maguknak. Itt is végzetesen szétszakadt a társadalom: miközben milliók éheznek, a világon sehol sem találni arányaiban annyi méregdrága terepjárót, mint itt: minden harmadik-negyedik jármű vadonatújnak tűnő Lexus.
Megérkezünk egy átlagosnak tűnő utcába. Leszállunk a riksáról, és két ház között bemegyünk egy sikátorba. Harminc méter után másik világban találjuk magunkat: bádogból és kartonpapírból tákolt viskókban, elképesztő körülmények között élnek emberek százai. Kísérőnk mindenkit ismer, elmondása szerint közel kétszáz felnőtt és négyszer ennyi gyerek lakik itt. Sokan elfertőződött sebeket mutogatnak, melyeket a szemétben guberálva szereztek. Egy végigdolgozott nap után harminc centre való műanyagot, papírt vagy vasat tud összeszedni egy gyerek. Ha nem hoz haza pénzt, nincs vacsora. Ötszáz emberre jut egy csap, a víz díját az egyházi közösség fizeti. Elképesztő mennyiségű a szemét, a szemünket csípős bűz marja. Macskák, kutyák, tyúkok és emberek élnek egymás hegyén-hátán, a gyerekek legtöbbjén semmilyen ruha sincs. Szerencsénk van, hogy még nem kezdődött el az esős évszak, figyelmeztet kísérőnk, akkor ugyanis bokáig érő sár van. Most értjük meg azt az állítást: innen még egy luxusbordélyházba kerülés is kiemelkedésnek számít.
Hazafele a repülőn azon gondolkodtam, hogyan tudom elérni, hogy az olvasó e riport olvastán ne gondolja azt: tényleg szomorú ezeknek a dél-ázsiai embereknek a sorsa, de nekem semmi közöm hozzájuk. Ahogy leszálltunk Ferihegyen, vásároltam egy Magyar Nemzetet, benne egy cikk e címmel: Hatszáz vietnami él rabszolgasorban? Az írásból kiderült: rabszolgaként, főképp marihuánaültetvényeken dolgoztatják honfitársaik azokat a vietnamiakat, akiket államokon átnyúló bűnszervezetek a legkülönfélébb módon csempésznek be Euró
origo.hu
Itt egy gomb az autóban, amit tízből kilencen nem ismernek
