Sohasem késő

Az utolsó kivégzéseket 1961-ben rendelte el a forradalmi munkás-paraszt kormányból kinövő Magyar Szocialista Munkáspárt. Az utolsó szovjet tanácsadó 1989-ben távozott az országból. Az utolsó élő tanúk egyike, Biszku Béla volt belügyminiszter meglepően feldühítette az amúgy mindent a békességért és a csendért magyarokat. Nem lávaként tört ki a méltatlankodás, de elég egységes ahhoz, hogy az Országgyűlés megszavazza: a pártállami múlt szégyenfoltjait nem lehet takargatni személyiségi jogokkal meg más elmismásoló ürügyekkel. Érdekes az is, hogy a Bajnai- vagy a Gyurcsány-kormány idején lett volna-e ekkora visszhangja két újságíró dokumentumfilmjének. Nem lett volna. A Gyurcsány-kormány mélyen lefojtott mindenfajta számonkérést, még ennek sem nevezhető, hanem egyfajta óvatos gondolkodást is a témáról. Emlékszünk az egyetemi tanárra, aki a családját is besúgta, a filmrendezőre, akinek már akkor megbocsátottak, amikor esze ágában sem volt megkövetni vagy bocsánatot kérni azoktól, akiknek a pályájába beletenyerelt. Különben is ebben az országban a kedélyek megnyugtatására egyetlen ügynök volt, Csurka István, és egyetlen kommunista, Csintalan Sándor. Rajtuk lehetett kacarászni, szörnyülködni, gúnyolódni, mert vállalták a szerepüket. De Magyarországon több százezer ember állt folyamatos megfigyelés alatt, még a Kádár-korszak vége felé is majdnem kétszázezer, és akkor a közelmúlt ügyetlenkedései nyomán az egész elsüllyedt. A Zétényi–Takács-törvény megtorpedózása után időnként egy-egy jól értesült lap közölt néhány nevet, azok rendszerint vérig sértődtek, elátkozták Gyurcsányt, és az élet ment tovább. A magyar átlagnézőt nem is izgatta, amikor kitudódott, hogy a legvéresebb szájú, agresszív tévériporter ócska kis besúgója volt a rendszernek. – Nem az én ügyem, nem engem hallgattak le, kis pont vagyok én ahhoz – mondotta emberünk, és dühbe gurult, ha igazságtételt vagy ügynöktörvényt emlegettek. Mivel ezekkel nem lehetett választást nyerni – a magyarok nyugalmat akarnak mindig, mindenekfelett némi kis pénzzel –, ügynöktörvény, lusztrációs törvény nem született. Sajna, a környező országok, utoljára Románia is elrendezték a kérdést. Hol kitakarították őket a közéletből és a médiából, hol mindenki megnézhette a dossziéját, hol évekre eltiltották őket a közszerepléstől. Hogy ez nálunk nem működött, annak számtalan oka volt, de azt hiszem, döntően az Illyés Gyula-i sorokkal sok minden magyarázható: „mindenki szem a láncban”. Az a nyolcszázezer volt párttag miért akarná felkavarni az állóvizet? És azok, akik „szerelemből”, a rendszer iránti olthatatlan vonzalmukból ügynököltek? És mi van velük, akik olvasták, működtették, alanyokkal etették ezt a gépezetet? A szocialistáknál bőven találunk érintetteket a volt kormányokban, sőt az egyik kormányfő részt vett az ’56-os forradalom megtorlásaiban, a másik meg fedett ügynök volt. Születtek itt már indítványok, hozzuk nyilvánosságra a III/III-as ügynököket, de ne a titkos tiszteket. Szankcionáljuk azokat, akik ártottak, de a volt politikai bizottsági tagok nem tehetnek arról, hogy kapták a jelentéseket. Közben egy szűk politikai elitcsoport „kiszervezte” magának a kutatásokat. Olyanok beszámolóit olvashattuk, akikről köztudott, hogy súlyosan elfogultak egy bizonyos oldal javára. A korona a közismert író fejére szállt, aki komoly írást szánt a saját apja ügynöki tevékenységének bemutatására. Nem lehet az olyan nagy valami, ha a fiú könyvet írhat az ügynök apjáról – visszhangozta a közvélemény.
De bizony az, és itt az idő.
A kétharmados Fideszt beérte a történelem, ezt a kérdést nekik és most kell elrendezniük.